Miért mindenki rám haragszik, amiért nem örülök tesómnak, ha nem érdemli meg?

Tesóm, ahogy 18 éves lett lelépett itthonról egy szó nélkül. Más esetben örültem volna, hogy jobb körülmények közt élhet, de pont a legrosszabbkor lépett olajra. Apám egyfolytában csalta anyut, ivott és terrorban tartotta. Anyu elkezdte gyógyszerezni magát miután nővérem elment és csak egy cetlit hagyott a szobájába. Kétszer öngyilkos is akart lenni, és csak én látogattam mamámmal a pszichiátrián 14 évesen, pedig tesóm is tudta mi van itthon még sem bírta felemelni a telefont!

Most már anyu jól van, elvált aputól és decemberbe összeköltöztünk a barátjával. Elég jó minden, de tesóm megüzente mamával (annyi se volt benne, hogy anyunak szóljon) , hogy haza jön és keressünk neki munkát, meg itt akar lakni, "amíg össze nem szedi magát".

Anyu úgy örült neki, hogy végre láthaja és itt lesz velünk az unokaöcsém is, hogy teljes extázisba esett. Még a barátja is örül, vettek egy csomó cuccot a babának. Nekem ez nem tetszik, és hangott is adtam ennek. Nem tudom csak úgy elfelejteni, hogy kiment külfödre (hát, nem epret volt szedni az biztos) és most haza jön egy féléves kisgyerekkel, és még mindenki körül is ugrálja. Nem volt itt a nehéz időkben. Olyan volt, mint egy patkány, aki elsőként hagyja el a sűlyedő hajót, akkor most a jóból se vegye ki a részét. El se köszönt, pedig akkoriban csak Rá tudtam számítani, mert anyu depressziós volt, apu pedig alkoholista.

Miért mindenki rám húzgálja a száját, hogy nem ugrálok örömömben? Persze nekem is nagyon hiányzik és szeretném megölelgetni az unokaöcsémet, de annyit szenvedtem miatta.. nem tudom azokon a rémes hónapokon túl tenni magam, amik sokkal könnyebbek lettek volna, ha itt van velünk.

17/L