Mit tehetnék, ha undorodom a saját húgomtól?

Habár szégyellem magam, amiért ezt érzem, de szó szerint kimondom: undorodom tőle. A húgom sajnos a család tipikus legkisebb, elkényeztetett tagja, aki gyerekkorában megszokta, hogy mindenki úgy pattog, ahogy ő szeretné, mindenkinek a szemefénye, mindenben neki kell engedni, mindent aszerint kell csinálni, ahogy ő szeretné.

Gondolok sejtitek, hogy ennek következményeként hihetetlenül zsarnok és hisztis természete van, mindehhez ráadásul annyira rosszindulatú, hogy bármilyen sérelem éri, mindenért bosszút áll, mindenbe beleköt, mindent kritizál, annyira elviselhetetlenül nagyképű és arrogáns, hogy már akkor rosszul vagyok, ha egy levegőt kell szívnom vele.

És a legjobb a dologban, hogy közös szobában lakunk... ehhez képest még azon a szinten tartunk, hogy esténként bömbölteti a TV-t, és ha meg merek szólalni, hogy halkítsa le, mert nem tudok aludni, természetesen a válasz ennyi rá: "jóóó, ez van".

De mindenre ez a reakciója: szokjál hozzá, ez van, így jártál, és kit érdekel...

A szülőknek, rokonoknak természetesen egy szava nincs erre, mindenre annyit mondanak, hogy felnőttek vagyunk, oldjuk meg magunk között - és nem értik meg, hogy nem lehet vele megbeszélni semmit. Semmit.

Már ott tartok, hogy komolyan ha ránézek is rosszul érzem magam, utálom és megvetem (senki iránt soha nem éreztem még így), egyszerűen az undor a megfelelő szó....

Mit tehetnék? Mielőtt jönnének az olyan okos válaszok, hogy költözzek el (most egyetemre járok), és az esetleges minimálbéres fizetésemből fizessem ki a több százezres tandíjat és mellette ne haljak éhen - ezeket légyszi hagyjuk. Nem megoldható most a költözés, tehát más válaszokat kérnék...