Azok a szülők, akiknek a gyerekeik ki nem állhatják egymást, hogyan viselik?

Én anyaként írok. Nálunk is tökéletesen ellentétes tulajdonságokkal rendelkeznek a gyerekeim, nem tudnék említeni egyetlen közös vonásukat sem. Kicsi koruk óta veszekedtek, az idegrendszerünket teljesen próbára téve. Felnőtt korra - már mindketten külön élnek a családi háztól - már szóba sem állnak egymással.

Természetesen rettenetesen fáj, de nem tudok ellene tenni. Mmegtiltottam, hogy egymásról nekem panaszkodjanak, vagy egymást előttem szidják. Nem érdekel. Én mindkettőt ugyanúgy szeretem.

Nagyon nehéz elviselni, hogy testvérként semmilyen szeretet, minimális kapcsolat sincs közöttük, de el kell fogadnom.

5-ös válaszához még hozzátenném, hogy az is ilyen, ha állandóan valamelyiket védi a másik rovására. Illetve az sem tesz jót, ha bébiszittert csinálnak a nagyból: a nagytesóknak ez nem kötelességük, sőt.

Sokat lehet az ilyesmin javítani, ha kvázi mint egy csapatépítést a cégeknél csinálsz a tesóknak. Közös tökfaragás. Társas. Dumálások, sütés. Vagy amíg kisebbek, építsenek együtt kunyhót. Vagy lasertag játék. Nálam szerencsére mindhárom kölyök jól kijön egymással, jó csapat, de figyeltem és figyelek is rájuk.

5-ös

Anyám dettó ezt csinálta (én voltam a nagy, a húgom 6 évvel fiatalabb).

Ma már felnőttek vagyunk, pocsék a kapcsolatunk, évekig nem is kommunikálunk egymással, mintha nem is léteznénk egymás számára.

Én az öcsémmel vagyok úgy, részben mert kamaszkoromtól kezdve másból sem állt az "életem", mint őt pesztrálni, mert "már elég nagy vagyok", cserébe persze mindenért engem bsztak le, akkor is, ha ő csinált hülyeséget.

Amíg nem költöztem el, ez ment. Ingyen bébiszitter egy gyereknek, akit én sohasem akartam, de úgyis otthon vagyok, ráérek felügyelni.

Mondanom sem kell, nem csak vele, de anyámékkal sem igazán vagyok beszélőviszonyban ezek után 😁