Tegyük fel, ha a testvérednek születne egy gyereke aki oxigénhiányosan jött a világra és emiatt enyhén szólva is értelmi fogyatékos és emiatt az élettársa el is hagyta...magadra vállalnád a nevelését, ha a tesód már nem tud gondoskodni róla?

20-as ebben az esetben más dolog. De ami nálunk volt, azt nem cisnálnám végig mégegyszer.

Tudom, semmi közöm hozzá, de azért csak megkérdezem, minden rosszindulat nélkül, mert kíváncsi vagyok.

A másik tesvérre is marad valami, ha a szülők elhaláloznak, vagy csak a lány jólétéért dolgoznak?

Nem tudok erre a kérdésre válaszolni

Tesomnak van gyereke,makk egészséges 2 éves

De ha nem is lenne az,mivel imádom a kissracot nem lenne szívem intézetbe adni

Nekem is egy gyerkőcöm 1 éves

Így most azt mondom h nem adnám be,de remelem soha nem kell ezen gondolkodnom.

23, sajnos egyformán nem tudnak adni nekik, hatalmas pénz a kisebb gyermek ellátása. De elindították a nagyobbat az életben, fővárosi lakás árának 3/4 részét megkapta, illetve (használt, 10 év körüli) autót is kapott, szóval még mindig sokkal többet kapott, mint az átlag. És most is támogatják, babaszoba berendezését ők állták, szóval panaszkodni nincs oka, de még így sem fele-fele a testvérek között. Őt nem zavarja, örül annak amit kapott és örül, hogy nem kell a fejét fognia, hogy hogyan tovább, ha a szüleik nem lesznek már. Ezért a szülők tényleg nagyon nagyon keményen megdolgoztak, több munkahely, több vállalkozás, éjszaka és ünnepnap is dolgoznak, véleményem szerint a házasságuk is erre ment rá, de ez már más téma. Az biztos, hogy nem a sérült gyerekük miatt konkrétan ment tönkre, mert 15 évig együtt nevelték. A saját jólétükről mondanak le, amennyire ésszerűen lehet. Családi nyaralásra pl mentek évente, amíg kisebbek voltak a gyerekek, mindkét gyerek kapott márkás ruhát, számítógépet, telefont, mehetett akárhány táborba a nagyobb, stb, szóval a gyerekek nem vettek észre semmit abból, hogy spórolni kéne.

Őszinte leszek, nekem nem menne ez a fajta lemondás, amit ők vállaltak, mert állítom, hogy nem voltak étteremben de még egy utcai kebabosnál sem kettesben, miután megszületett a sérült gyerekük. Pedig bőven lett volna mit kipihenniük, engem 1-2 óra felügyelet is leszívott, ha vigyáztam az unokatesómra. Nagyon nehéz feladat akár csak lefoglalni is.

26-os köszönöm a választ. Elhiszem és megértem, miért nem bírnád. Nálunk is az volt, ráadásul nagynéném, aki a sérült volt, hozzá volt szokva, hogy körülötte forog a világ, ő a minden, így ha valami nem úgy volt, ahogy ő akarta, mert nem tudtuk, vagy akartuk megadni neki (pl érntőképernyős telefon, amikor a nyomógombosat is rengszeresen elejtette, vagy elrontotta, mert rosszul mozog a keze), akkor behisztizett, megpróbált minket egymás ellen hangolni.

Volt egy hét, mikor napközben egyedül kellett rá vigyázzak, mert szabadságon voltam és pont akkor volt szünet a napköziben is. Hatalmas segítség violt nekünk, hogy van a városban egy sérülteknek való napközi, ahol 7-től 5ig foglaslkoztak a sérültekkel, míg dolgzott a szülő, testvér, kinek ki. Akkor pont a nyári leállás volt náluk, nekem akkorra esett a szabadságom, így vigyáznom kellett rá egész nap. Nehézkesen, de tudott járni, csak nem akart, mert úgy könnyebb. Emlékszem, gyerekkoromban sokkal könyebben mozgott, csak ellustult és már nem nagyon bírták el az izmai. Mondtam neki, hogy legalább egy 15 percet menjen ki a járókeretével és sétáljon, ne tespedjen egész nap a gép előtt, mert az a szervezetének sem tesz jót. Amúgyis, akkor már annyira legyengültek az izmai, hogy a wcig sem jutott el időben sokszor (akkor még nem kellett pelenkázni). Erőltettem, hogy menjen, sétáljon egy kicsit, ne hagyja el magát. Ezen szépen össze is vesztünk, hogy én irányítani akarom, és nem fogom fel, hogy ő beteg és sérült. Mondtam neki, hogy felfogom, de ha már ki van szolgálva minden irányból, annyit megtehetne, hogy ennyit tesz ő is a dologért, mert így az lesz a vége, hogy lassan pelenkázni kell. A lényeg a lényeg, mikor apám hazaért a munkából, akkor én épp kint voltam a konyhában főzni. Bement nagynénémhez, köszönni neki, pár perc múlva jött ki hozzám megkérdezni, igaz-e bármi egyáltalán abból, hogy én kiborítottam a székből meg megvertem nagynénémet, mert ő nem akart sétálni.

És ez csak egy szokványos nap volt. És ha apámnak mondja, nincs vele gond, mert tudta ő is, hogy ebből kb annyi igaz, minhogy sajtból van a Hold. De ha bent a napköziben, vagy az úton egyik ismerősének is elmondott ilyeneket, akkor volt ám belőle gond, hogy milyen szemétládák vagyunk, hogy így bánunk szegény sérült nagynénémmel...