Miért nem tudok azon túllépni, hogy ilyenek velem?

4 testvérem van, mindannyian idősebbek nálam.

A kapcsolatom régen jó volt mindegyikkel, amíg folyamatosan engedtem, hogy kihasználjanak és ugraltassanak (viszont az O kapcsolatuk egymással elég szar volt már akkor is). Aztán ahogy elkezdtem dolgozni, egyre kevesebbet akartam vigyázni a gyerekeikre (1,mert nekem is élnem kell 2, nem nekem szültek őket 3,nekem is itt a megelhetes, a parkapcsolatom, barátok stb..) Ennek az lett a vége, hogy mindegyik kibeszélt hogy mekkora szar vagyok kb. Egyszer még kiabált is velem tesóm férje, amiért azt mondtam, hogy az volt megbeszelve H este vigyázok a kicsire, nappal nem érek rá, mert dolgozok (ők is vállalkozók, mint én - de én szolgáltatást nyújtok fix idopontokban, míg ők maguknak szabják a meloidot).

Mára eljutottunk odáig, hogy nem beszélek velük kb soha. Szülinap és nevnapkor ír 4/3testverem, és én is írok nekik, de még akkor sem kérdezik meg, hogy mi van velem.

Én megkérdezem, küldik a nyaralós képeket meg stb, de vissza már sosem jön kérdés, hogy na és ti hogy vagytok.

Van olyan testvérem, aki férjhez ment és arra sem hívott meg, sőt el se mondta (mondjuk a többi tesomnak sem).

Rohadtul zavar, hogy én mindig ott voltam nekik, 0/24ben számíthattak rám, és amikor behuztam a feket, H kevesebb időm van arra h segítsek nekik, azzal a lendülettel elkezdtek szarba se venni.

És tényleg, meg szulinap-nevnapkor sem képesek annyira, H megkerdezzek mi van velem.

Ma van egyik tesómnak sznapja, már nem is kérdeztem meg H Mizu, mégis küldte a bulizós képeket. De hogy én élek-e vagy halok...

Tavaly megjelent nálam egy betegség, ami kórházi kezelést igényelt. Szerencsére nem rák, de ott volt a levegőben , tesztelni kellett.

Tudtak róla és még akkor sem kerestek...

Annyira szeretnék túllépni rajta, de még mindig nem bírtam teljesen elengedni. Néha csak vagyok és ramtor a szomorúság emiatt..