Mit tehetnék a húgommal és a családommal kapcsolatban? Vagy nekik van igazuk?

A húgom bunkón viselkedik velem, verekszik, zsarol, stb.

Még amikor segítséget kér, akkor is inkább utasít, mint kér, ha meg csinálok valamit végig azt magyarázza, hogy rosszul csinálom.

Ha meg nem segítek neki, mert kéri szépen, akkor elmondja anyának, hogy nem segítek neki, pedig ő szépen megkért, akkor hiába mondom, hogy nem igaz, mert neki hisz, mert ő még kicsi. (8 éves)

Ha mégis hisz nekem anya, azt mondja azért van ez, mert kicsi, meg mert nem játszok vele eleget.

Ha megpróbálok vele játszani, annak pedig mindig verekedés a vége. Mindig. Pontosabban ő verekszik én meg próbálom lecsillapítani. Ezek után persze hogy nem akarok vele játszani.

Apukánk meghalt amikor 9 éves voltam. Ő volt az egyetlen aki foglalkozott velem. Azóta csak veszekszik velem mindenki.

A húgom a nevelőapánkra tekint igazi apjaként, aki úgy is viselkedik vele, legalábbis tőbbnyire. A többi családtag is foglalkozik a húgommal. Ha nem megy neki valami az iskolában vagy bármi másban akkor mindenki rögtön segít neki. Nekem általában nem segít senki, mert nagy vagyok, oldjam meg magam. Néha anya segít, de általában ő se. Most már ez nem annyira problémás, de 9-10 évesen elég rossz volt.

Persze értem, hogy nem akar senki foglalkozni velem, mert nem vagyok olyan tökéletes, mint a húgom. Mert nem olyan vagyok, mint amilyennek szeretnék, hogy legyek. Mert van saját véleményem és célom, ami nem tetszik nekik. Például nem tetszik nekik, hogy magamtól oroszul tanulok, mert az iskolában ott a francia és az angol. Nem tetszik nekik, hogy írok történeteket, mert nem a valósághoz kapcsolódik.

Nem tetszik nekik, hogy Dosztojevszkijtől olvasok, mert szerintük azért vagyok ilyen, mert sok depresszív dolgot olvasok.

Tudom, hogy önző vagyok és csak magamra gondolok, de szerintem mindenki az.

A húgomtól ma egy olyan egyszerű dolgot kértem, hogy halkítson egy kicsit a tv-n, mert nem tudok tőle tanulni. Annyit mondott, hogy akkor ne tanuljak. Lehet ez egy apró dolog, de rengeteg ilyen van és engem zavar.

Igazából már nem is merem kimondani otthon a véleményem, mert akármilyen szépen mondom, mindig veszekedés lesz belőle. Ha problémám van, mostanában csak összeszorítom a számat és nem mondok semmit. Mert segítséget sose kapok, csak veszekednek velem, hogy nekik is van problémájuk mégse mondják el nekem, vagy fel vannak háborodva, hogy hogy lehet ilyen problémám és mindig kérdezik, hogy ezzel most őket akarom hibáztatni.

Ha valami olyat csinálok/mondok, ami nem tetszik a nagymamámnak, mindig azzal jön, hogy apa mit gondolna rólam, hogy ezt csinálom. Pedig ennél durvábban lelkileg engem nem lehet bántani. Mondhat rám akarmit, de hogy a halott apámat hozza fel, az számomra egy olyan dolog ami a legmélyebb sebet üti.

De az a legnagyobb problémája velem mindenkinek, hogy segítésen kívül nem csinálok semmit velük, hanem bezárkózok a szobámba. De a legjobb barátnőmön kívül mindenkivel (a családomat is beleértve) nem tudok normálisan kommumikálni. Szorongok közben. Nem merem kimondani a véleményem, de mást se nagyon.

Nem panaszkodni akarok, igazából jó életem van, de ezeket a dolgokat szeretném valahogy megoldani. Szóval ha van valami ötletetek akkor kérlek segítsetek nekem. Köszönöm.