Akit elhagyott az anyja az hogy tudta feldolgozni? Milyen most a viszony?

Nekem van egy ismerősöm, akit 8 éves korában hagyott ott az anyja. Megkérdeztem Tőle, amikor 18 volt, hogy tartja-e vele a kapcsolatot, mire azt felelte, hogy nem, mert olyan neki, mint egy idegen.

Annyira szomorú az ilyen, főleg aztán hogy még fel is keresi később az "anya"... nemhogy békénnhagyná az embert...

Minket is elhagyott a tesómmal. Én igazából nem ismerem, ha szembejönne velem, nem ismerném meg. A tesóm tartja vele a kapcsolatot, találkozott is vele. Nekem nem hiányzik, és nem hiányzott soha,nem voltam hozzászokva, nem volt minek hiányoznia

Négy évesen hajított el, mint egy kutyát. Aztán még én kerestem az évek alatt és saját gyerek születése kellett ahhoz, hogy felfogjam mit tett valójában. Mikor ez megtörtént, akkor már könnyebb volt. Ma már nem érdekel, de attól még zavar, hogy a saját anyámnak semmit sem érek.

Engem 17 évesen dobott el anyám,faterommal együtt, elviselhetetlen volt az otthoni légkör miatta folyton ordibált, minden gond volt, nem tudtunk jót tenni neki aztán egyik nap azt mondta menjünk amerre akarunk ő két ilyen idiótával, mint én meg apán nem folytatja az életét, akkor összepakoltunk én nagymamámhoz mentem, neki volt egy nyári konyhája ott laktam, apám, pedig 51 évesen új életet kezdett, sajnos vele se volt olyan jó a viszonyom ezért laktam nagymamámnál, igazából miután külön mentünk mindannyian anyámnak hiányoztam nagyjából egy hónap után, nagymamámat rá is akarta venni, hogy dobjon ki és akkor hátha visszamegyek hozzá, de nem mentem és jól tettem!Azóta találkozgatok mind a kettőjükkel, a faterommal felhőtlen a kapcsolatunk, elmegyek felvágjuk a fát, elvisz dolgozni magával, támogat stb... Anyámmal az a helyzet, hogy nem tudom elfelejteni amiket mondott a mai napig azokkal a dolgokkal álmodok amiket mondott, igaz én is tettem egy pár rossz dolgot, de az is miatta volt és akkor se ezt érdemeltem volna, rosszul viselem a dolgot egyébként a mai napig, egész kis gyerek korom óta pánikbeteg vagyok(valószinű ez is miatta van) ez a dolog mára enyhült, már le tudtam érettségizni, van jogosítványom, és barátnőm is, de ez egy hosszú munka eredménye amikor eljöttem otthonról az utcára nem tudtam kimenni szinte, reszkettem egész nap és sajnos a lelki gondokat titokban itallal enyhítettem ami a mai napig kihat az életemre, én úgy gondolom, hogy szerencsés vagyok, hogy így lett ahogy lett a nagy kár szerintem az, hogy hamarabb nem történt meg ez a szétszakadás, anyám és apám teljesen másak voltak a gyerekneveléshez se nagyon értettek,nem tudtunk családként működni soha...