Mi volt a legdurvább bántalmazás amit gyerekkorotokban átéltetek?

Engem gyakran vertek. Otthon és az utcán is. Otthon leginkább anyám, az utcán pedig a fiúk. Nem voltam rossz gyerek, inkább kicsit csintalan, de nem ártottam senkinek. Szegények voltunk, igy mindig én voltam a célpont. Az a gyerek akit piszkálhattak. Mindig próbáltam kiállni magamért, de általában én húztam a rövidebb végét. Sok időt töltöttem az utcán is és csak akkor mentem haza amikor muszáj volt. Nagyon rossz volt otthon a helyzet, a ház ahol laktunk. Kint jobban éreztem magam. Általában a kóbor állatokat ajnároztam, ez volt az egyik fő elfoglaltságom. Ez szerencsére Anyámat nem zavarta, sőt ő is állatbarát. Az viszont zavarta, ha nem jöttem haza időben..Sajnos nem értette, hogy mennyire nem szeretek otthon a penészes falak között lakni..ő pedig szinte csak estefelé ért haza.

Apám egyszer tanulás közben vesszővel az arcomra csapott, mert nem nagyon értettem az anyagot. Másnap a tanitónéni elképedve kérdezte, hogy mi történt én pedig azt mondtam, hogy a macska belekarmolt az arcomba. Nem tudom, hogy ehitte-e vagy sem, de elég gáz volt. Apum ugyan rögtön bocsánatot kért (amit amúgy nem tett sose verés után), mivel ő is megijedt, amikor elkezdett vérezni az arcom.

Anyám pedig inkább lelkileg bántalmazott. Megalázott sokszor mások előtt, de volt, hogy az utcán tömegben vert meg. Általában jó volt a visoznyunk, de rengeteget dolgozott. Éreztem, hogy hozza haza a munkahelyi feszültésget és rajtam csattant az ostor. Olyankor úgy viselkedett mint az idegbeteg, teljesen elborult az agya! Nagyon ijesztő volt. Volt, hogy bottal vert, vagy szijjal..vagy ami pont a kezébe került. Sosem ült le velem beszélni, hogy elmondja, hogy mit tettem rosszul és, hogy mit kellett volna tennem. Csak a keze járt! Eredménye azonban nem nagyon volt. Mármint megvert és akkor? A saját feszültségét levezette, de semmivel sem lett jobb.

Mi lett belőlem? Szorongó, önbizalomhiányos és érzékeny felnőtt!

Szerencsére szépen lassan javul a helyzet, mert sokat foglalkozok magammal ilyen téren. Akik igy ismernek, erről mit sem sejtenek...Ha lesz gyerekem, akkor bizony nem fogom verni. Inkább a beszélgetés hive leszek, még akkor is ha nagyon kihoznak a sodromból.Sokszor eszembe jut a gyerekkorom, és tudom, hogy milyen következményekkel járhat az, ha a szülő bántalmazza a gyerekét..

Még pici ovis voltam, amikor azt mondtam apukámnak, hogy játszunk vakosat. Hazafele mentünk, én pedig csukott szemmel szerettem volna felmenni a lépcsőházban, miközben ő vezet engem, mintha vak lennék. A negyedik emeleten laktunk, fel is mentünk, de a negyediken az apu tovább vezetett, mintha lenne még lépcső felfele, de ott már fal volt, ő meg nekivezetett. Óriási púp lett a fejemen, nagyon megütöttem, sírtam. Erre ő kinevetett, és azt mondta, hogy máskor ha ilyen hülyeséget akarok játszani, legalább legyen annyi eszem, hogy számolom az emeleteket. Más kérdés, hogy annyira pici voltam, hogy számolni se igen tudtam még.

Volt olyan is, hogy összevesztünk 2 majdnem egyforma fogmosópoháron a tesómmal, más-más matrica volt rajtuk. Apu megfogta a hajunkat, és összeütötte a homlokunkat. Az is nagyon fájt. Egyszer megvert egy gumi expanderrel is, annak sokáig látszódott a helye.

A tesóm betörte a fejem a hintával, mert nem akart rajta osztozni, egyszer meg lelökött a padlásról is, akkor agyrázkódást kaptam.

Hát...

Apámtól a fojtogatás és hogy falba rúgta párszor a fejem.

Anyám főleg lelkileg terrorizált (olyan ronda vagy, hogy senkinek se fogsz kelleni, hülye vagy, dögölj meg stb). Meg egyszer majdnem belefojtott egy kád vízbe.

Mostohaapám molesztált, ezt mindenki halál nyugodtan tudomásul vette, mert nincs abban semmi rossz, hogy valaki fekszik egy 10 éves gyerek ágyában álló farokkal és hozzádörgölni, miközben a nemi szervét markolja. Csak túlreagálom.

Ahogy túlreagáltam a 2 öngyilkossági kísérletemnél is, de megérte, mert elkerültem onnan.

Nagyon szigorúan neveltek. Soha nem lehetett ellentmondani, mert nem lehetett tudni, hogy apám hogy reagál. Rengeteg pofont adott nekem, amiktől leestem a földre, már kicsi gyerekkoromtól fogva. (Lány vagyok.) Elszíjalt, a fejemre koppintott, a fülemet tépte, ilyesmiket csinált. Ha ötösnél rosszabb jegyet vittem haza, szinte mindig megvert, de volt olyan, amikor azért kaptam pofont, mert bár ötös volt a dolgozatom, volt benne hiba. Szörnyű volt ilyen elnyomásban, terrorban felnőni. Minden este gyomorgörccsel bújtam ágyba, hogy másnap mi lesz.

És akkor ez még semmi, tudom, hogy másoknak sokkal durvább élményei vannak, ti is sokkal rosszabbakat írtatok. Persze, mindenkinek a maga baja a legnagyobb. Rémes, amikor egy kisgyereknek azt kell várnia, hogy végre 18 legyen, de közben tudja, hogy addig még rengeteg idő van hátra.

Otthon szerencsére nem bántalmaztak.

Az általános iskolában viszont éltem át bullying-ot, többek között csoportos gúnyolódás és kiközösítés formájában, egyszer meg is vertek.

30/nő

# 5/7 Időpont ma 22:01

Tartod még Apáddal a kapcsolatot? Ez nagyon brutál amit leirtál..

Suliban, és otthon is egyaránt bántalmaztak.

A sulis bántalmazások már kb. 2. osztályban elkezdődtek, akkor halt meg egy közeli hozzátartozóm, és a hallgatagságom, magamba fordulásom katalizátorként működött. Rendszeresen mentem úgy haza, hogy fésüléskor marékszámra jött ki a hajam, úgy megtéptek, a szakadt ruha, horzsolás, zúzódás, vagy tönkretett személyes tárgyak/tankönyvek stb. szintén mindennaposak voltak. Több iskolaváltás sem oldotta meg a problémát, volt két főkolompos, akik még arra is képesek voltak időt szánni, hogy az új iskolámban felkeressék az új osztálytársaimat, és pletykáljanak rólam, aminek persze még több bántalmazás lett a vége. Aztán ugye anyám is elég idegbeteg volt, ha feketepontot vittem haza, már egyből verés. Még 18 éves koromban is sokszor megvert, volt, hogy meg is harapott. Miután elköltöztem, és nem tudott bántani, megjavult a kapcsolatunk is, de ehhez 300 km-es távolság kellett. Én meg felnőttem valahogy, nem mondom, hogy nem hagytak nyomot ezek a dolgok, de én már nem gondolok rájuk.

Engem inkább csak lelki terrorban tartottak. Ötösnél rosszabb jegyet nem hozhattam haza, mert elmondtak minden lusta trehány dögnek. Ha én írtam a legjobb dolgozatot és büszkén meséltem, az kit érdekel, az a dolgom, hogy tanuljak. Ha másnak sem lett ötös, akkor nem számít más gyereke mit csinál, én írjak ötöst akkor is...állandóan feszült voltam, hogy ehhez mit szólnak, ahhoz mit szólnak...

Bántottak az osztálytársaim is, na nem folyamatosan, csak a nagyképű banda néha kinézett engem valamiért (új tolltartó, új matrica a könyvborítón, ilyen hatalmas indokok kellettek), sarokba szorítottak, tépték a hajam, többször közölték, hogy csúnya vagyok, stréber, belevágtak a hajamba és a tárgyaimat is köpdösték, szabdalták.

Otthon nem mertem semmit elmesélni, mert mindenből azt hozták ki, hogy én buta vagyok. Később programot is titokban szerveztem magamnak, sehova nem akartak engedni, könyörögni kellett mindenért. Ha elengedtek valahova, mindig értelmetlen időt szabtak hazaérni. Ha jött mondjuk busz hatra és fél8ra, akkor ők azt követelték, hogy érjek haza hétre. Hiába kértem a plusz fél órát, indokolva, nem engedték, közölték, hogy oldjam meg (hát kösz..)

A másik ami nyomot hagyott, anyám mártírkodása. Ha kérdeztem mit segítsek, semmit. Pár perc múlva kiabál, neki senki nem segít, lusta bunkó banda vagyunk... Ha megcsináltam szó nélkül valamit (csak akkor, ha nem volt otthon, mert ha otthon volt kiabált rögtön), akkor szerinte nem jól csináltam, inkább ne nyúljak semmihez. Idegeneknek (pl pénztáros, ellenőr) is engem szapult, hogy semmit nem segítek (miközben épp cipeltem a bevásárlást, a többi osztálytársam meg lógott a játszón)

Szerencsére az egyetemi felvételibe nem szóltak bele, oda jártam ahová akartam és semmi olyanról nem számoltam be, amiről nem akartam. Sokkal könnyebb így élni, hogy nem kell minden lépésem előtt és után arra gondolni, hogy anyám mit szól majd hozzá.