Van még valaki, aki megutálta a szüleit a viselkedésük miatt?

Igen. A hatalmas elvárásokkal. Iskolában és magánéletben egyaránt. Sosincs semmi úgy ahogyan nem ő szeretné. Ha mégis, borzasztóan erőszakos lesz. Számtalanszor ütött, vert engem és a hugomat, így vezette le az őt érő stresszt

16/L

Ó, nekem nem kellett megutálni, soha nem adott esélyt se rá, hogy megszeressem. Ha nem lennék külsőre a kiköpött mása, akkor meg lennék győződve róla, hogy nem is a gyereke vagyok, csak úgy "örökölt" valahonnan...

Fizikailag nem bántalmazott, de soha nem volt anyám, nem törődött velem, nem tanított, nem beszélgetett, ellátta a kötelező teendőit (mosás, főzés, ilyesmik), kiadta az utasításokat ha akart valamit és ennyi.

Amíg másokat a kapun nem mertek kiengedni akkor még a szülei, én voltam az a gyerek, aki első naptól egyedül járt az oviba, ilyen korban már vásárolnom kellett, intézkednem, elsőben az osztályfőnöki dolgokat a tanárral személyesen megbeszélni, mert senki nem járt el szülőire vagy fogadóórákra, szóval sokszor nemhogy egyedül jártam be, hanem ráadásul PÉNZZEL. A jószerencse mellettem volt, hogy sose zsebeltek ki :D

Én voltam az a gyerek, akinél sosem voltak ott a könyvek és szünetben másolta a többiekről a leckét, mert senki nem tanult velem otthon, még csak nem is szóltak, hogy tanuljak és táskát bepakolni se tanítottak meg. Ha valamit meg kellett oldanom és nem ment, mert bizony nem mondta meg, hogy hogyan csináljam, akkor én voltam a retardált barom, akinek nem megy semmi. Folyton közepes-rossz tanuló voltam, anyám aláírta az ellenőrzőt ha néhanapján az orra alá dugtam, év végén elkérte a bizonyítványt, konstatállta, hogy idén se kell nevelőintézetbe küldeni, mert sikerült nem megbuknom, aztán ment tovább. Úgy nézhet ki, hogy hosszú pórázra voltam engedve, de ó dehogy :D Hacsak nem volt suli, vagy "kiküldetésem", nem járhattam sehova, időben haza kellett érnem. Otthon soha nem kérdezték meg, hogy mi volt a suliban, én meg nem meséltem, mentem és elfoglaltam magam valamivel. Ugye eleve nem volt sok kontakt köztem és anyám közt, de ha valamit nem jól csináltam, még be is sértődött és akár napokig rám sem nézett, esetleg megkaptam, hogy ha nem kussolok, megyek az intézetbe.

Esetleg nagyon kivételes alkalmakon kívül sosem kaptam ölelést vagy puszit, annyira megszoktam, hogy irritált, ha valaki hozzám ért. Képtelen voltam osztálytársakkal puszizkodni és szabályosan rosszul lettem, ha valaki véletlenül belógott a személyes terembe. Általánosban még elég játékosak voltunk, hogy be tudjak illeszkedni, de középiskolában már furának számítottam, ki voltam rekesztve és nem segített senki. Így tengettem a mindennapjaimat egészen 18 éves koromig, változatlanul. Akkor elköltöztem, de a mentális és lelki sérülések, amiket okozott nekem, jöttek velem és csak egyre lejjebb csúszom, miden évvel kijön valami újabb defekt, ami innen eredeztethető. Gyakorlatilag tönkretett, soha nem fogok normális életet élni. Kezeket fel, aki szerint tisztelet jár édesanyámnak, mert szerinte jár!

#7 Úristen tök ugyanez. Akkor le se írom, mert kb ugyan ezt írnám. Annyival egészíteném ki, hogy az én anyám felvágta az ereit (csontig) egy pasi miatt.Ekkor voltam hét éves végig néztem, sokkot kaptam. És tőlem kérdezte hogy ő most mit csináljon. Meg annyi hogy engem nem intézetbe,hanem apámhoz (akit nem is ismerek)akart elpaterolni.A matek könyvet hozzám vágta, én voltam az aki egy utolsó senki,aki semmire se fogja vinni stb. Tényleg az mint amit előttem írt a kedves kommentelő. Ezt a lelki terrort az ember sosem tudja már kitörölni vagy elfelejteni. Borzalmas, hogy ilyen emberek hívják magukat édesanyának.

19/L

Tiszteld apádat és anyádat.

Akármilyen hülyék is ha hülyék.

Nem tökéletes senki de ha magadnak elnézed a saját ostobaságaidat akkor ugyanazzal a lendülettel másnak is bocsáss meg.

A saját életedet teszed tönkre a szüleid megutálásával.

Van, hogy a szülők sok hibát elkövetnek, bizonyos szempontból. De ők mindig a legjobbat szeretnék a gyerekeiknek, még ha nem is mindig sikerül is nekik.

Velem is volt hasonló, én is szinte haragudtam rájuk, de ők ilyenek. Haragudhatsz rájuk, nincs ezzel baj, de néhány év után elfogadod majd őket olyannak amilyenek, és az örömteli lesz. Nem kell feltétlenül szeretni őket, szeresd amennyire tudod, ők is szeretnek amennyire telik tőlük.