Van még valaki, aki kamasz korában megutálta a szüleit? És ha igen, akkor mi miatt?

kamaszkoraban mindenki megutalja oket :) errol szol a kamaszkor.

Majd kinovod.

Anyám az a típus volt mindigis aki inkább visszadugott volna a méhébe, hogy ne essen bajom.

Mindemellett érzelmileg egy teáskanna érzelmi színvonalán állt, az utolsó nyolc évben a napi beszélgetésünk abból állt, hogy kiosztotta a feladatokat, vagy nekem szidalmazta részegen a rossz útra tért testvérem. Továbbá én láttam el a kistestvérem.

Apám, bár velünk élt, nem láttam, gyakran hetekig, max a kocsma előtt.

Miután elköltöztem rendeződött a helyzet. Tudtunk normálisan beszélni, anyám is leszokott.

Kiderült számomra az is, miért volt velem anyám olyan, amilyen.

Könnyebb távolról szeretni.

Nekem már csak annyi a dolgom, hogy a saját lányaimnak, és a húgomnak jobb példát mutassak.

az elsőnek sikerült a szokásos marhaságokat leírnia. de nem irigylem az olyan embereket, akik ennyire csak sablonok szerint tudnak gondolkodni, rossz lehet.

Az utálat erős szó, de kb. tinédzserkoromtól nem tartom őket túl sokra. Azóta még jobban erősödött, pedig már eltelt majd' 10 év.

Nem történt semmi különös, a szüleim olyanok, mint az átlag szülő Magyarországon, vagy mint az átlag magyar: alacsony érzelmi intelligencia, nevelés = cseszegetés, az ízlésüket és a gondolkodásukat rám akarták erőltetni stb.

Anyám buta, gyerekes, befolyásolható, aki képtelen elfogadni azt, ha vki nem ért vele egyet, és a legalapvetőbb helyzetekben is rosszul reagál.

Apám - bár fejlődött - egy hirtelen haragú érzelmi analfabéta, aki szintén nem fogadja el más véleményt, meggyőzni semmiről nem lehet, ha nem értesz vele egyet, akkor megsértődik stb.

igazából amellett hogy anyagilag támogattak, semmi pozitívat nem tudok elmondani róluk, szinte mindenben visszahúztak csak, erőltették, h menjek főiskolába stb.

En is rengeteg negativ dolgot fel tudnek sorolni a szuleimrol, de nem teszem, mert szeretem es tisztelem oket. Hogy kovettek-e el hibakat? Persze. Ahogy mindenki, en is.

Aki szereti a masikat az ugy fogadja el ahogy van.

Inkább te,, negyedik! Jó, hogy nektek megadatott a normális család, olyan szülőkkel, akik érdemesek a szeretetekre. Sajnos, sok helyen nincs ez így.

Én akkor - hát nem megutáltam, de iszonyú nagyot csalódtam apában -, miután elköltöztünk a mostohaanyámékhoz. Na, onnantól kezdve heti max. 10 percet szánt rám (pedig egy házban éltünk, de le se szrt.). A mostohám rendszeresen piszkált, mindenért

- kitakarítottam > utánam jött, és közölte ez meg az nem jó

- kivasaltam > előszedte és újravasalta

- bementem a konyhába > menjek ki

- sütöttem, vagy főztem > ezt nem így kell, azt majd később, a tojást ne a mélytányérba üssem... na, többet nem főztem (de amúgy apát sem engedte a tűzhelyhez, pedig nagyon finomakat készített, míg ketten éltünk)

...

És ezeket mindig megalázó stílusban/kiabálva mondta, sokszor úgy, hogy apa is ott volt. Ő meg inkább elment, csak ne kelljen konfrontálódnia a "drágaságával". Undorító, alattomos viselkedés, én mindig kiálltam érte, és bárkiért, akit szeretek, ő pedig értem soha.

Ez van, aztán elköltöztem és most megint jobb a kapcsolatunk, de ezt soha nem fogom elfelejteni neki. És ő nem érti, miben hibázott, sőt, akik elmondták neki (kívülálló rokonok), azokhoz azóta sem szól.