Te meg tudnál bocsátani a szülődnek, aki gyerekkorodban bántalmazott?

Nálam pont fordítva volt, gyerekkoromban elég jó volt minden, viszont amint 13 lettem, egyre többször állt le velem üvöltözni anyám. Akkoriban kezdett befogni házimunkára, hárman vagyunk tesók, én vagyok a legidősebb. Mindig megcsináltam mindent, amit kért, még ha nem is azonnal, de még feltétlen aznap. Viszont soha semmi nem volt elég, vagy elég jó neki, olyanokba belekötött, hogy melyik kezemben fogjam a seprűt, melyik irányba csavarjam ki a felmosórongyot, ilyenek. Suli mellett, ahol persze "miért nem voltam kitűnő?", elvárta volna, hogy minden nap, de legalábbis minden második nap a házimunka nagyobb részét megcsináljam. Hozzáteszem, háztartásbeli volt úgy 20-21 éves koromig. Eleinte 2-3, később havonta többször is leordította a fejemet mindenféle mondvacsinált indokkal, általában akkor, mikor apum nem volt otthon, akinek úgy adhatta elő, hogy én provokáltam ki megint (egyetlen alkalom volt, mikor apum is otthon volt, akkor leteremtette, még válással is fenyegette, ha nem változtat ezen a viselkedésen). Mindig a házimunka mennyiségével kezdte, hogy miért nem veszem észre magamtól, mit kell csinálni, aztán jött sorba minden, hogy semmirekellő vagyok, a híd alatt végzem, nem lesz belőlem semmi, csak egy koszos hajléktalan, stb. Az első években még megbánta ezeket a veszekedéseket, utólag, mikor összetörten, néha a lelki fájdalomtól ordítva sírtam a szobámban, odajött megvigasztalni, és addig beszélt, míg mindig kihozta, hogy NEKEM biztos emiatt vagy amiatt a problémám miatt történt ez, amikre nem mondhattam, hogy nem voltak igazak, de utólag tudom, hogy csak kibukott, rajtam vezette le, és hogy maga előtt se legyen ludas, rám kente az egészet. Későbbi években már ez sem érdekelte, lesz-rta, hogy adott esetben idegösszeomlást kapok miatta, a mániás depressziómat se vette komolyan. 18 éves koromban kolis lettem, akkor egy ideig jobb volt, de végül már a heti másfél otthon töltött napomat is ordítozással és vádaskodással töltötte ki. Egy évben 2-3 alkalommal eszébe jutott, hogy ő engem hogy szeret, milyen büszke rám, nem is érti, miért nincs önbizalmam, és naphosszat ölelgetett volna. Suli után, munkakeresés időszakában folytatódott ez, és csak az vetett neki véget, hogy 22 éves koromban egy reggel agyvérzést kapott és 2 napon belül meg is halt.

Én megbocsátottam, de sosem fogom elfelejteni.