Egy bántalmazott gyerek fel tudja valaha dolgozni, hogy tönkretették a fiatalkorát?

pontosan mit takar a bántalmazás? éjjel-nappal vassal verik vagy durván rászólnak ha gyökér dolgot csinál? nem mindegy...

a legtöbben minden szaron ki vannak akadva, kapnak egy atyai pofont és már meg akarják ölni a szüleiket, vagy mert nem vettek neki mercit érettségire

vannak gyermekvédelemmel foglalkozó szervezetek, egyszerűen jelenteni kell nekik ha ilyen fokú a probléma és megteszik a szükséges lépéseket

www.tegyesz.hu

Nagyon egyéni dolog ez. Nagyon leegyszerűsített példával olyan, mintha azt kérdeznéd, volán mögé tud-e ülni valaha az az ember, aki balesetezett. Nyilván van, aki már másnap, és van, aki az életben nem fog többé autót vezetni.

Ebben a sztoriban én annak számítok, aki szorongással ugyan, de lassan elindul a kocsival. Folyamatos fizikai bántalmazásban nőttem fel, terápiát sosem vettem aztán igénybe, nem volt és most sincs rá pénzem. De amennyire lehetett, önsegítő módszerekkel megteremtettem magamnak az élhető életet. Most azt tartom, hogy nem szenvedek jobban, mint egy átlagos ember, de persze ettől ugyanúgy vannak flashbackjeim, ugyanúgy összerándulok a hirtelen zajokra, stb.

Egyébként nem tudom, miért gondolod, hogy sokan kezelik nem létező problémaként. Manapság ezzel van tele a média, a hatékonyságon persze lehetne vitatkozni, de hát hibát mindenhol lehet találni. Amikor én voltam gyerek, még nem volt ennek olyan nagy visszhangja, pedig én is csak 29 éves vagyok, szóval nem öreg. De az elmúlt években szerintem fejlődött a gyermekvédelem.

Mert ez nem jelent semmit. Egy gyerek sok dolgot bántalmazásnak vél. Ismerek olyan kölyköt, aki össze-vissza hazudozott az anyjáról, el is vették a nőtől, aztán a gyerek bevallotta hónapok után, hogy ez nem is volt igaz, amiket mondott. Akit meg tényleg vernek ok nélkül és nem megy a rendőrségre, az megérdemli (ha annyi esze van, vagy mazo...) Szóval bocs, de nem tudom és igazából nem is akarom megérteni az állítólagosan bántalmazott gyerekeket. Sokszor az 1-2 atyai pofont már "agyba-főbe verésnek" mondják... hol élünk már, hogy nem lehet fegyelmezni a gyereket?

Túl kell lépni, az élet nem áll meg, és egy munkahelyen a kutyát nem fogja érdekelni, hogy XY-t hogyan "sanyargatták" a szülei. Vagy talán meg kellene simizni a buksiját, hogy "jaj, te szegény"? És ezzel mire megy? Ami volt, elmúlt. Ennyi.

Off: 49%-os te aztán kedves és empatikus vagy..az igen. Ott írta a kérdező, hogy asztallapba meg ilyenekbe verték a fejét..szerinted ez egy atyai pofonnal egyenlő? Egybk felnőttet is lehet pofozni ha èpp úgy adódik? Vagy hogy van ez? Ink ne válaszol.

On: Szóval kedves kérdező! Szerintem ez nagyon egyéni kérdés, sok függ a személyiségedtől, hogy hogyan dolgozod fel a traumákat. Mindenesetre, szükséged lesz segítségre, mert egyedül nehéz. Fel fogod tudni dolgozni, idővel. Biztos, hogy sok mindent újra kell tanulnod, de ne siettesd magad! Szép lassan, lépesről lépésre :) Erős vagy, menni fog!

Az emberek szerintem azért tesznek úgy mintha nem lenne probléma mert megtehetik.

Azért gondolják jelentéktelennek mert őket is bántották és keptelenek voltak feldolgozni, vagy mert valóban nem tapasztaltak ilyet, és empátiában is hiányt szenvednek, szerencsétlenek.

Apám folyamatos lelki terrorban tartott és hiába mentem el egyetemre másik városba, gyakorlatilag ugyanúgy folyamatos volt a feszültség.

Én azóta érzem úgy hogy "feldolgozom" mióta meghalt. Onnantól szó szerint felszabadultam. Előtte vagy 1 éve folyamatosan épült lefelé az alkoholtól, egyre agresszívabb lett és éreztem a családon telefonban is hogy ők is egyre kimerültebbek, megtörtebbek.

Nekem konkrétan hiába nem volt szinte semmi kapcsolatom vele, minden este vele álmodtam, hogy részeg, piás, üvöltözik. Szinte újra átéltem az egész gyerekkori megaláztatást.

Viszont amikor felhívott öcsém hogy apám meghalt, akkor szinte azonnal felszabadultam. Egyszerűen leírhatatlan az ilyesmi. Konkrétan úgy éreztem, nem tudom szégyellni magam hogy örülök a halálának. Szinte abban a pillanatban felfogtam, hogy nincs többé, nincs több üvöltözés, nincs több elrontott családi összejövetel, nincs több "apád megint részeg" mondat a telefonba.

Fel tudom fogni hogy tönkre lett téve a gyerekkorom. Meg azt is hogy konkrétan 27 évesen a nulláról kell elinduljak az életben. Viszont ebben segít hogy van munkám, biztosan megélek és végre ki tudom élvezni az életet.

Én úgy érzem alapvetően túltettem magam rajta. A halála óta nem a múltban élek. Kicsit olyan érzés mintha az egészet fogtam volna és a kukába dobtam volna rossz emlékekkel, mindennel együtt. 2 éve gyakorlatilag a jelenben és a jövőnek élek. Tény hogy a szociális készségeim nullák, nem is igazán fejlődnek, de bizonyos szintig próbálom javítani magam és igyekszem változni. Amin meg nem tudok változtatni azt pedig elfogadni.

Ettől függetlenül néha elgondolkozom és visszazuhanok egy "mi lett volna ha" múltba. Az a leginkább fájó, hogy egy alapvetően jó kedélyű, jó szívűnek ismert (persze, mindenki mással, csak a családjával bánt állatként) ember lett volna apám. Lett volna esze, tehetsége, befuthatott volna karriert. Volt családja, felesége, gyerekei. Ő mégis mindent romba döntött az alkoholért. Én meg elgondolkozom, hogy mennyivel gazdagabb életet élhettem volna, és nem csak anyagiakra, hanem élményekre értve. Mehettünk volna kirándulni, programokra, tanulhattam volna tőle. Vagy most 28 évesen nem a nullán lennék, hanem biztosította volna apám hogy mind anyagiakban mind lelkiekben elindulhassak az életben.