Te kamaszként/felnőttként reálisan látod a szüleidet vagy szerinted elfogult vagy?

Felnőttként úgy érzem reálisan látom őket. Kamaszként nem.

Megmondom nekik, még ha nem is jogi következményekkel járó dologról van szó.

De az már az ő dolguk, hogy figyelembe veszik-e a javaslatom/véleményem.

Ha úgy érezném akkor beszélnék vele.

Viszont felnőttként tudom hogy az ember a saját hülye feje után megy, mondhat bárki bármit...

Reálisan látom. Anyám egy mártír, aki beleragadt a kakiba úgy lassan 30 éve. Apám meg egy erőszakos vadbraom (direkt írtam rosszul, a trágárságszűrő miatt). És emelett mindketten rendkívűl buták, aluliskolázottak és valláskárosultak.

TESSÉK LEPONTOZNI!

Normál esetben egy ember a szüleit, mikor kb. 19-20 évét betölti reálisabban látja.

Én abszolút nem vagyok velük elfogult, szeretem őket, de a baromságaik zavarnak engem. Gyerekként én is normálisnak gondoltam az állandó veszekedéseket, ordításokat és az állandóan verbális támadásokat. Anyám mártírkodását és apám mindenen való megsértődését. Most már jó ideje látom, hogy ez mennyire nem oké. Kevés dologban hasonlítok a szüleimre, ők már elértek egy korba hogy nem nyitottak. Amíg otthon voltam rám is folyton erőltették ezt, hogy én lélekben hozzájuk öregedjek, miközben még nem is volt önálló életem.