Valóban normális ez a viselkedés?

Külön élek a szüleimtől, anyukámmal jó a viszonyom, így néha fel szoktam hívni telefonon.

Viszont már ezerszer kértem, ne hangosítsa ki, mert magánbeszélgetés. Nem hajlandó, mert hogy a fülhallgató kényelmetlen, tartani meg nem akarja közben a telefont.

Még ezzel se lenne gond, ha nem lenne egy lökött apám, aki akkor is mászik bele mindenbe, ha épp nincs kihangosítva.

Amikor otthon laktam, akkor se tudtam soha egy percet nyugodtan beszélni anyuval, csak ha épp mentünk valahová, mert apám mindig bejött a szobába hallgatózni, belebeszélni és ordítani, vagy kint hallgatózott az ajtó előtt. Ha valahová menni akartam anyuval, azonnal ránk akaszkodott, és már az úton se tudtunk beszélgetni.

Gyerekként se volt soha egy nyugodt percem se, nem beszélhettem senkivel telefonon, csak ha hagyom kihallgatni, nem jöhetett át senki, és én sem mehettem senkihez, a chates beszélgetéseimet rendszeresen elolvasta, vagy írogatott másoknak a nevemben.

Tegnap se tudtam nyugodtan beszélni anyuval, mert szépen kihangosította, és apu minden mondatomra ordított, mint az eszelős, inkább pár perc után letettem.

Ilyenkor meg anyu maga alatt van, hogy nem tud rólam semmit, és miért nem keresem.

Hazamenni se akarok már emiatt, az az évi egy is sok.

Ha otthon vagyok is megy az ordítás állandóan, nem maradhatok egyedül fél percre...

Tudom, hogy ezerféle képpen meg lehetne ezt oldani, de amikor apu nincs otthon, általában anyu sincs.

Illetve olyan, hogy elmegy otthonról egy negyedórára, nem megoldás, mert apu menne utána. Illetve az se, hogy chaten beszélünk, mert a házban a chat beszélgetések sincsenek biztonságban.

Mit lehet itt még kezdeni

lány vagyok amugy