Hogyan oldják meg felnőtt gyermekeitek a lakhatást?

Nekem mindent a se_ggem alá tettek. Lehet utálni érte nem érdekel. Születésem óta tették nekem félre a pénzt a szüleim. Nyilván ha már 16-18 éves a gyerek, akkor már késő észbe kapni, de pici korától kezdve szép kis indulótőkét össze lehet hozni. Hát gondoljunk bele, majdnem 20 év, rengeteg idő. Még ha nem is egy lakás árát, pláne a mai árak mellett, de ha már lenne önereje hitelhez, akkor nem idegeneknek kellene éveken, évtizedeken át sok milliót kifizetnie albérletre, hanem szépen letörlesztené a saját házát.

Nem vagyunk gazdagok, de mi is születése óta gyűjtünk a lányunknak. Fizetünk fundamentát meg van babakötvény. Ezekből nem lesz meg egy pesti lakás ára nyilván, de nem lesz rossz összeg.

A kihasználásról meg annyit, hogy nem érzem úgy, hogy kihasználtam volna őket. Hálával tartozom, hogy segítettek.

Most már , hogy külön vagyok és van egy stabil anyagi hátterem, így most már én is tudom őket támogatni. Lehet, hogy ez neked furcsa, de szerintem erről szól a szülő gyermek-kapcsolat. Amíg nekem volt rájuk szükségem, ők támogattak, most viszont már én tudom őket segíteni. Nem várják el, de ez így természetes. Ami még fontos, hogy párom is így gondolja, anyagilag ő is támogatja őket minden zokszó nélkül.

Én 19 éves koromban költöztem össze a párommal, mivel édesanyám kiment apukám után külföldre, én viszont a tanulás(és a párom) miatt maradtam.

Albérletben élünk, éltünk világ életemben, épp annyi pénzük volt a szüleimnek,hogy étel jusson, és tiszta ruha. Most gyűjtögetnek nekünk, segítenek ahogy tudnak.

Időközben meghalt a nagybátyám, akinek a háza rám

maradt, azt eladva szeretnénk önerőnek használni.

22N

Én 21 éves vagyok de nem értem, hogy miért kellene még pénzelned a gyerekeidet. Amennyi tőletek tellet, azzal segítettétek. Ti is 0ról indultatok, ennyit tudtatok előteremteni, majd évek múlva a halálotok után kapnak örökséget amit majd az unokáknak adnak tovább jobb esetben. Már mindketten bőven felnőttek, nem kéne a szüleiken élősködni. Itt nem arról van szó, hogy állnak a milliók a számládon, hanem saját magadat fosztod meg, holott neked is csak egy életed van.

Nekem legalábbis nincs pofám plusz pénzt elfogadni a szüleimtől, mert tudom, hogy ha nekem adnak akkor annak a hiányát ők szenvedik meg. Örülök, hogy velük élek és támogatnak amíg tanulok.

Nyilván akik gazdagok és megtehetik, azok lakást/házat vásárolnak a gyereküknek. De ezt rengetegen nem tehetik meg. Én pedig nem is szeretném, ha abba mennének tönkre a szüleim, hogy közel 50 évesen is kidolgozzák a belüket.

Miért hiszik sokan, hogy 20-30 évvel ezelőtt könnyű volt lakáshoz jutni? Hogy simán félreteszek több 10 ezret a gyerek jövőjére?? Főleg ha 2-3 gyerek is van? Én szegény családból jöttem ahogy a fiam apja is. Mi 3-voltunk testvérek, és 2 szobás lakásban nőttünk fel. A férjemnek 4 testvére van, vidéki gyerekként 3 szobás házban éltek 8-an (mama is velük lakott) Nekünk 90-es évekelején született a fiúnk, és hiába dolgoztunk mindketten, nem volt annyi félretett pénzünk, hogy lakást vegyek magunknak, a fiamnak is. Hitelt nagyon nagy áron kaptunk, és abból vettünk egy házat, hogy ne albérletben éljünk, vagy ne a szülők nyakán. Hitelt fizetni, a mindennapi élethez szükséges dolgokat fizetni, és mindent megadni a kicsinek, hogy semmiben ne érezze a hiányt. Arra már nem jutott, hogy havi 10 ezreket félretegyünk a gyereknek is. Volt külön szobája, volt mindig tiszta szép ruhája, mindig volt mit ennie. Sosem voltunk semmivel elmaradva, a hitelt is fizettük rendesen. De az élet produkál olyan dolgokat amik kihúzhatják a lábunk alól a talajt. Mi is elváltunk, de a gyerek miatt csendben, barátságban. Igen a ház felezésbe került, hiszen nekünk is élnünk kell valahol. A gyereknek továbbra is úgy alakult az élete, hogy olyan helyre költöztünk ahol a szokásos igényei megmaradtak. Egyedüli anyaként továbbra is nehéz lett volna neki félretenni pénzt házra, hiszen a szakközépiskola, később az egyetem igencsak pénznyelőnek bizonyult. Felneveltem, fizettem az iskoláit, sosem kértem el a diákmunkára szerzett pénzét. De felnőttként már az ő dolga, hogy alakítsa a jövőjét. Ma 47 évesen még mindig sokat dolgozom, mert a kis házon mindig van valami amit javítani kell ( tavaly tetőcsere kellett az sem 1000 forint volt) A fiam úgy boldogul ahogy annak idején mi boldogultunk. Dolgozik, hitelt vett fel, és vett egy kislakást magának.

Én segítem amiben tudom, de nem érzem magam hibásnak mert nem tudtam lakást venni. Akik azt hiszik ez húde könnyű volt régen azok tévednek.