A szüleimnek egyáltalán nem kellek, nem is érdekli őket a létezésem. De most merre, mit tegyek, mit kezdjek az életemmel?

Mindjárt 19 éves vagyok egy pár hónap híján. Próbálom röviden összefoglalni az életem: Soha nem érdekeltem a szüleim, és nem is akarták hogy megszülessek. Maguknak mindig mindent megvettek, új ruhák, új telefon, új ház, én pedig az egyetlen gyerekükként is szakadt turkálós ruhákban jártam ki az óvodát és az iskoláim, ami miatt végig csúfoltak az osztály és iskolatársaim. Anyukám soha nem ismertette meg velem mi az a menstruáció, nem tanított meg az alap igényességre gyerekkoromban. Mindent az osztálytársaimtól lestem és tanultam el, ha megjött, tőlük kértem betétet, anyukámnak el sem mertem mondani. Aztán ahogy nőttem, az csepp érdeklődésük irántam is úgy tűnt el. Semmilyen költségemet nem állták. Ruhákat, az étkeztetésem, osztálypénz, bérlet a buszhoz, telefon, ajándékok az ünnepekkor, stb... ezt mindet az apám felőli nagyszüleim fizették. Nekik köszönhetek az életemben konkrétan MINDENT. Otthon soha nem hangzott el, hogy "milyen napod volt?" "hogy megy a suli?" és hasonló kérdések. Sőt, a szüleim alig beszélgettek velem, a kommunikáció köztünk egyenlő volt a nullával, és ugye ahogy nőttem, úgy realizáltam, hogy felesleges velük beszélgetnem, hozzájuk szólnom, mert mindig leráztak. Mielőtt középiskolába kerültem volna, apám meg anyám szétment. Egyikük sem akart elvállalni, anyám viszont nagy vonakodva belement, hogy élhetek nála, és az új családjánál. Gyorsan meguntam az életet az igénytelen nevelőapámmal és a két kisgyerekükkel, úgyhogy visszaköltöztem apámhoz. Aki nyilvánvalóvá tette, hogy csak nyűg vagyok neki. Ráadásul már a nagyszüleim támogatása sem volt opció. 16 évesen meguntam az osztálytársaim csúfolódásait, zaklatását, meg azt sem tudtam mit kezdjek az életemmel, úgyhogy otthagytam az iskolát, elmentem dolgozni. Az volt életem legjobb döntése, úgy látom. Nagyon jó érzés volt, mikor megkaptam az első saját fizetésem, és arra költhettem amire csak akartam. Felújíthattam a ruhatáram, végre kipróbálhattam milyen sminkelni, és nem kellett apámhoz menni, ha pénzt akartam tőle kérni valamire. Elkerültem. Közben úgy látszott az életem szép lassan kezd helyrejönni. Visszamentem esti gimnáziumba, még mindig tanulok, mellette van egy laza állásom is, amit nagyon szeretek.

De apám az utóbbi időben hihetetlen beszólogatós lett. Ha nem úgy öltözök ahogy neki tetszik, odajön és lerondáz. Mielőtt elindulok iskolába, tart egy előadást róla, hogy minek próbálkozok, hagyjam ott, úgysem fog menni, megbuktatnak, és az ő nyakán fogok élni, és mi lesz így vele. Pszichológushoz is járok (a saját költségemből), és folyton mondogatja, ha hazaérek a pszichomtól, hogy az én elmebajomon nem lehet már segíteni, egész életemben a zárt osztályra fogok járni és hasonlók. Nagyon fáj amiket mond, én tényleg mindent megteszek, hogy kiszakadjak ebből a rossz életből és közegből. Elég nehéz úgy, hogy közben vidéken élek, távol egy normális várostól. Legnagyobb álmom, hogy egyszer kimehessek külföldre, egy bizonyos városba, de aggódom, hogy az még nem most lesz. Nem tudom mit tegyek, lelkileg már nem bírom ezt az egészet elviselni. Viszont szerintem nincs még ahhoz elég nagy tapasztalatom, hogy elköltözhessek legalább egy albérletbe ( legközelebbi nagyváros is 100 km-re van innen). És őszintén, félnék is elköltözni, mert ha belebuknék a dologba, esetleg elveszteném az állásom, vagy bármi közbejönne, vissza kéne ide jönnöm, de apám nem fogadna már vissza. Nem látom ebben a helyzetben mi lenne a leghelyesebb megoldás. Tűrni és maradni, vagy lépni? Nincs konkrétan senkim, így, hogy a nagyszüleim meghaltak, és teljesen egyedül vagyok az életben, csak magamra számíthatok.

Bocsánat, ha önsajnáltatásnak tűnik, én már tényleg szeretnék egy nyugodt életet, de nem tudom hogy kezdjek neki. Köszönöm ha elolvastad.