Nálatok milyen a családi helyzet? Nálunk nem vmi fényes, több lenn.

Képzeld én agressziv alkoholistákhoz születtem,mégis lett munkám férjem,az számit hogy hogyan állsz hozzá a dolgokhoz,nem lehet mindig másokra háritani.

40N

Ki mondta, hogy nem számít, hogy hova születik az ember?

Én is még csak huszonéves vagyok, de már most meg tudom cáfolni ezt az állítást egy csomó példával.

Általánosban volt egy osztálytársam, akinek a szülei szétmentek, alkoholisták voltak, ő az apjával maradt és kb egy putriban éltek. Alapvetően egy rendes, jószívű fiú volt, de az apja verte és egyáltalán nem mutatott neki jó példát, nem is nagyon tanult és butácska is volt, ezért mára már több betöréses lopást követett el, drogozik és két gyereke is van.

Gimiben egy hasonló fiú osztálytársam volt, azzal a különbséggel, hogy ott együtt voltak a szülők és egy hatalmas polgári lakásban laktak Budán tele mindenféle műtárggyal. A fiú most egyetemre jár, ahova az apja miatt került be és a későbbiekben esélyes, hogy továbbviszi a családi vállalkozást.

Nagyon fontos a megfelelő környezet. Egy támogató, vagy legalábbis egy felfelé hajtó közegben az embernek kb nincs más választása, mint csinálni, csinálni, csinálni és ha ezt a szülők pár magántanárral még megtámogatják, akkor biztos a siker.

NÉzd:

apád semmivel sem különb anyádnál, gondolom, senki nem tartotta a fejéhez a pisztolyt, hogy vegye el.

Abból ,hogy egymás között nincs intim, szerelmi kapcsolatuk, még nem következik egyenesen, hogy veled nem foglalkoztak, tehát ez két külön probléma, és igazából ez utóbbi az, amihez neked igazán közöd van.

Nyilván nem léleképítő mindennapos veszekedést hallani, de még ez is sokféle lehet: mi is összekapunk néhanapján, de a gyerekek lecsendesedni és perceken belül kibékülni is látnak minket - ebből is tanulnak, például azt, hogy a házasság nem rózsaszín ködfelhő, hanem rendkívül összetett kötelék, és nem az összezördülések száma a leglényegesebb fokmérő, hanem hogy van-e szeretet, ami összetart a nézeteltérések mellett is.

Nem tudom, hány éves vagy, de nézz szembe azzal, hogy egy ponton túl már te vagy felelős a saját sorsodért. A hozott sebeket fel kell dolgoznod - a te felelősséged, hogy ehhez segítséget kérj szakembertől - , közben és ezután pedig abba kell hagyni a kesergést azon, hogy neked ilyen család jutott, és kezedbe kell venned a sorsodat. A depresszió, a keserűség kezelhető. Új anyát-apát nem fogsz kapni, de nem is kell.

Barátnőd és munkád akkor lesz, ha rendbe teszed magad. Neked kell, más nem teheti meg helyetted.

Viszont: ha nem veszed a fáradságot arra, hogy pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulj és csak ülsz az önsajnálatban, és a szüleidet hibáztatod azért, mert nincs munkád és kapcsolatod, akkor hiába vársz együttérzésre ez egy felnőttől - gondolom, az vagy, ha már dolgoznod kéne - inkább visszatetsző.

Saját példámon tudom, hogy bizonyos mértékben számít (főleg anyagiakban), hogy hova születsz. A nagy részét viszont az egyéni célok és hozzáállás határozza meg.

Szegény családba születtem, alkoholista apával, idegbeteg anyával. Anyánk rendszeresen rajtunk vezette le a feszkót, ütött vágott minket. Sokszor vonatban aludtunk, az utcán csöveztünk éjjelente, mert az volt a mániája, hogy otthon nekünk nem jó. Végignéztem, ahogy anyám megkéseli az apám, mindezeket még 6 éves korom előtt. A osztálytársaim mind tehetősebbek voltak nálam, nekem még egy biciklim sem volt.

Ehhez képest most hol tartok? Kitűnő bizonyítvány gimiben, kitűnő érettségi, azóta diploma, jogosítvány, önálló életem van, barátnőm, jól fizető állásom, sporteredményeim, tv-s szereplésem.

Aki ki akar törni, ki tud.

Anyám egy borderline elmebeteg alkoholista volt, apám pedig csak simán alkoholista. Gyerekként mindennapos volt a bántalmazás otthon, testileg, lelkileg egyaránt, estig sorolhatnám azt, hogyan vertek, éheztetek és aláztak, vagy hogyan szégyenítettek meg nyilvánosan minden adandó lehetőségnél. Érettségi után költöztem el minden kapcoslatot megszakítva az egész rokonsággal. Volt pár nagyon nehéz évem, terápiára volt szükségem, de talpra álltam, megerősödtem, megszabadultam a múltamtól és sikeres, boldog életem van, fantasztius emberi kapcsolatokkal.

Felnőtt vagy, ideje a saját kezeidbe venned az életed és olyanná alakítanod, ami boldoggá tesz, nem takarózhatsz örökké a múlttal.

#4 vagyok. Kevered az ok-okozatokat. Leginkább AZÉRT vagy "gyenge lelkű, akaratú, idegzetű", MERT ILYEN családba születtél.

Az természetes, hogy ilyen háttérrel bebetonozva érzed magad a szerencsétlenségbe. De nem is azzal biztatlak, hogy vedd észre az élet napos oldalát, meg hasonló közhelyek. Csak azzal, hogy vezetett önismereti munkával ki lehet jönni ebből. Nem kell ehhez célokat kitűzni, nem kell hobbit találni, nem kell semmit, csak találni egy hozzád passzoló szaksegítséget.

Egy jó terápiát végigvinni semmilyen extrát nem igényel. Egy jó terápiának a nagy részében azt érzed, hogy vezet valamerre és érdemes elmenni a következőre. Meg a következőre. Nyilván hosszú az út (több éves akár) és sok fájdalommal jár, egyenesen "kötelező" szenvedni, szembesülni azokkal a bűntényekkel, amit a családod elkövetett ellened - szegény, védtelen, kiszolgáltatott gyermekük ellen. De egyszerűen ezeknek az a lélektana, hogy a fájdalmak így veszítik el a hatalmukat feletted.

Itt bejön az, hogy lehet, hogy Neked nincs egészen ínyedre ez az önismereti munka. Hárítod a dolgot, mert könnyebb abban hinni, hogy rajtad nem lehet segíteni, az egész életed végérvényesen elkaszálta a családod, meg hogy az ilyen csak "erős lelkűeknek" sikerülhet. Nos, amihez erős lélek kell, az nem a szaksegítség igénybevétele, hanem pont az igénybe nem vétele. Ha valaki a saját hajánál fogva próbálja magát kihúzni ebből. Viszont ez nem feldolgozási, hanem túlélési módszer, amikor az "erős lelkű" ember elvágja a kötelékeket a családjával, elköltözik minél távolabb és úgy tesz, mintha mindez meg sem történt volna. Sajnos ez esetben lehet, hogy a külvilág felé minden csilivili, de attól még a fel nem dolgozott gyerekkor a háttérben tevékenykedik. (Úgyhogy aki pl. felnőttkorának hajnalán gondolja azt, hogy sikerrel maga mögött hagyta a megnyomorító családi hátteret és most már sikeres meg satöbbi, szerintem térjünk erre vissza úgy 1-2 évtized múlva, nem kísért-e a múlt, vagy véletlenségből nem ugyanazt adja-e át a gyerekeinek, mert a pszichológiában ismert jelenség az "ismétlési kényszer", ami a feldolgozatlan, szőnyeg alá söpört problémák kényszeres és öntudatlan ismétlését jelenti.) Az ismert jelenség, hogy az "elfeledett" dolgok hatása ellenőrzés nélkül bukkanhat fel bárhol, az élet bármely területén. Az egyetlen út az ellenőrzés alá vonásra (vagy akár törlésre is) a felszínre hozás. Ehhez pedig nem árt, ha ott van a szaksegítség, aki vezet a bevált úton. Szóval lehet, hogy vonzóbb számodra az a verzió, hogy jaj, rajtam nem lehet segíteni - brühühü, csak akkor ezzel nézz szembe, ne szaporítsd az életed hazugságait még eggyel. Önmagad siratása jóval nagyobb energiát felemészt, mint foglalkozni a megoldással. Ha pedig azt a pár évet sokallod, amit egy ilyen meló igényel, azért vesd össze azzal, hogy a szüleid hány évig rombolták az életed, de a helyreállításhoz mennyivel rövidebb idő is elég.

Az egyetlen kérdés, hogy mikortól jutsz hozzá az Új Életedhez? Ha most elkezdesz kutatni az interneten egy hozzád passzoló módszer vagy egy jó pszichoterapeuta után, akkor pár év. Ha még két hónapig sopánkodsz és utána kezded el, akkor pár év és két hónap. Ha még két évig sopánkodsz, akkor pár, plusz még két év...