A szüleim kezdik nehezményezni, hogy 27 évesen otthon lakok és eltartanak. Mennyire általános a helyzetem?

19 évesen érettségiztem, nem akartam egyből egyetemre menni, így kihagytam egy évet és szereztem német nyelvvizsgát is az angol mellé... De 20 évesen sem tudtam, hogy mit szeretnék tanulni és dolgozni. Viszont a szüleim erőltették, így jelentkeztem az NKE-re több szakra is, de csak a közigazgatás-szervező szakra vettek fel... Akkor még egyébként nem tartották az emberek annyira rossz választásnak, mint most.

Azt nagynehezen elvégeztem 25 éves koromra, általános igazgatási szakirányon.

22-24 éves korom között közben egyébként vállaltam diák munkát is, a szüleim nyomására, annak ellenére, hogy nehezen ment az egyetem.

A fizetésem felét minden hónapban leadtam anyáméknak, a felét pedig eltettem...

Már a szakmai gyakorlaton kiderült, hogy én azt a közeget nem tudom elviselni ami az önkormányzatban van.

Így diploma után nem dolgoztam ott, de lehet, hogy amúgy ki is rúgtak volna mostanában, hogy ennyi embert elküldtek, bár igaz hogy ez nem annyira az önkormikat éríntette.

Fizikai munkát végzek és reménykedek egy előléptetésért, illetve gondolkozom egy újabb egyetemben, ezúttal jobban választanék...

150 nettót keresek, most a szüleimnek nem adok le pénzt, mivel nem szorulnak rá, előtte is csak azért tettem mert "így illik", de most fontosabb hogy félre tudjak tenni. Ők pedig mérgesek az eredményeim és keresetem miatt és szégyenkeznek miattam.

Tudom, hogy nem voltam elég tudatos, de tényleg kizárólag az én hibám?

Nem mondhatom, hogy szerencsétlen voltam?

Mindenesetre tényleg arra törekszem, hogy előrébb jussak, szerintem az hogy 34-35 évesen lesz csak saját lakásom előre láthatóan, az nem akkora katasztrófa...

Biztos vannak még ilyenek, bár az is igaz, hogy az egész gimis osztályomból mindenki többre vitte mint én.

Szerintetek mennyire általános a helyzetem és van e okom szégyenkezni?