Manapság miért féltik ennyire túl a gyerekeiket a szülők?

Teljesen jogos a fölvetésed, kérdező!

A régi falusi családokban, ahol sok gyerek született, meg állatok voltak és hatalmas kert, még az életre nevelték a gyerekeket. Hányan élnek ma ilyen körülmények között? Jóformán senki!

Ráadásul az én szüleim generációja (akik 1940-es, 50-es években születtek) még úgy nőtt fel, hogy a szüleiknek eleven emlékük volt a háborúról, az átvonuló szovjet csapatokról, akik bármilyen félreértés esetén lelőhették a civil embert, a gyereket is. Most ahhoz képest mi az, hogy egyedül van otthon egy lakásban békeidőben, élelemtől körülvéve?

Aztán a nagy állatok miatt már kisgyerekkorban megszokták, hogy vigyázni kell. Ha egy tehén rálép, egy ló megrúg egy kisgyereket, akkor mehetnek vele a temetőbe.

Sokkal többet voltak a természetben, járták a határt, de mindig csoportosan. A gyerekek szinte egymástól tanultak meg vigyázni a méhekkel, darazsakkal, vérszívókkal. De megtanulták a vizek veszélyeit is. (Viszont pl. az allergia szinte ismeretlen volt, tehát a csípés miatti fulladástól nem kellett tartani.)

Itt írtak pedofilokról, meg egyebekről. Tény, hogy régen, egy összetartó falusi kisközösségben gyakorlatilag mindenki ügyelt minden gyerekre. És nem kellett attól tartani, hogy rossz szándékú idegen a gyerekekre támad. Minden idegent megjegyeztek, aki egyáltalán végigsétált a falun. Sokszor meg is szólították, és ha gyanúsan viselkedett, szemmel is tartották.

Ráadásul sokkal fegyelmezettebbek is voltak a gyerekek. Egyrészt mert következetesebb volt a nevelés, másrészt mert hamar megtanulták, hogy a butáskodásból könnyen lehet baj (=halál). Pl. apukám folyó mellett nőtt föl. Egy fiatal egyszer ott fürdött a folyóban, ahol nem szoktak: a hídnál. Belefulladt. Évtizedeken át nem volt több vízbe fulladás, mert minden szülő ezzel a példával intette a gyerekét, hogy csakis ott szabad fürödni, ahol mindenki más szokott. Oda viszont már viszonylag kicsi korban szülők nélkül elengedték a gyerekeket.

Szóval ezeket a példák egy generációval később (az én gyerekkoromban, az 1970-es években) még gyengébben, de hatottak. Akkor rengeteg volt az első generációs városlakó, aki még falun, családi házban, állatok között nőtt fel. Az 1970-es években születettek között viszont már arányaiban nagyon sok a városlakó, és a társasházban lakó. De a családi házban lakó, sőt ma már a város környéki falvakban lakó gyerek sem állatok között, a végtelen határt járva nő fel. Ahogy egyre jobban izolálódik a természettől, a való élettől, úgy lesz egyre több félelem és aggodalom benne, amit átplántál a gyerekébe.

Én ezt nagyon rossz tendenciának tartom, de a saját gyerekeimen kívül másokra nyilván nincs ráhatásom.

Ez nem túlféltés, hanem józan ész.

A 11 éves még túl kicsi, hogy egyedül maradjon, a 2 hét meg egyszerűen sok a legfelelősebb 17 évesnek is.

Egy-két éjszaka, egy hétvége még oké, ha mindkettő érett, de több már még kics.szés is a naggyal. Nem ő vállalta a gyereket, nem az ő felelőssége ennyi ideig non-stop vigyázni rá.

Nincs az a program ami miatt ezt el lehetne várni.

Ha pedig muszáj elmenniük a szülőknek, gondoskodni kellene, hogy legalább a kicsi mellett legyen egy felnőtt és ne csak a szomszédban.

Előző, nem program, több műtét volt a belinkelt kérdésnél. Etrxa felelősségteljes 17 évessel, segítő szomszádokkal és nagybácsival 10 percre! Ez így együtt nekem bőven elég, általánosan persze más, egy éretlen 17 évesre önmagát sem szívesen bízza az ember. De ha véletlenül van valami extrém eset s kell felnőtt, van.

Viszont baj történhet szülőkkel és máshol is. 11 évesen már rengeteget voltam egyedül, anyámtól sok km-re. Nem tudom, más szülő hogyan oldja meg, hogy mindig a 11 évese mellett lóg, ez még anyámnak se ment, pedig az ő munkaideje rugalmasabb volt, csak a tárgyalásai voltak fixek, de kijött onnan is pár percre, ha szükségem volt rá (ő volt a bíró). De nyilván iskolába, zeneiskolába magam mentem. 13 évesen a közeli nagyvárosba is elutaztam egyedül s ott voltam jópár órát. Egyszerűen irreális, hogy mindig fogjuk a kis tini kezét, dolgozni is kell meg minden. Nem is tudom, hogyan oldják meg a szülők, mondjuk van napközi, de van, aki sokáig dolgozik (az OK, hogy éjjeli munkát nem vállal, főleg, ha egyedülálló szülő)...

17, talán mindkét szülőt műtik? Aligha.

Szülőként nem a házastársamat kísérem. ilyen esetben, hanem a kiskorú gyerekemre vigyázok, ha nincs felnőtt (!) rokon, szomszéd, fizetett bébiszitter, akire hagyhatom.

A 11 éves pedig NEM tini akkor sem, ha tizessel kezdődik az életkora, hanem gyerek.

Ha csak a 17 évesükről lenne szó, maradhatna egyedül.

17-18-ra:

Annál kérdésnél én először nyaralásra gondoltam. Aztán a harmincadik válasz környékén a kérdező benyögte, hogy műtenék, nem is egyszer a feleségét. De ott se írt többet.

Pedig lett volna még mit!

Ha ui. picinyke hazánkban élnek és itt történik a műtét is, akkor nincs akkora távolság, hogy ne lehetne közben hazamenni. Ha hétvégén két napra hazamegy, akkor a két hétből máris kétszer egy hét lesz. De mondjuk 200km-en belül, akár naponta is haza lehet járni. Nem tudom, itt mindenki szabolcsi kis faluban lakik, ahonnan Bp-re jár kórházba, munkahelyre, stb.? Én nehezen tudok olyan műtétet elképzelni, amit, ha nem is a megyeszékhelyen, de legalább egy regionális centrumban, egyetemi klinikán ne tudnának megcsinálni. Tehát Bp-en kívül mondjuk Pécsen, Szegeden, Debrecenben. Hol kell lakni ahhoz, hogy ezekből a városokból a kérdező ne tudna naponta hazajárni?

Most akkor nem is beszélek arról, hogy két hét szabit hogy tud erre áldozni, ill. nem lenne-e erre nagyobb szükség, amikor a felesége már otthon lesz?

Szóval én alighanem MINDENT másképp oldanék meg, mint ahogy ők akarják, ezért nehezen is tudom beleképzelni magam a helyzetbe és elmondani, hogy mit tennék a gyerekekkel.

Annál a kérdésnél egyébként óriási kamu volt a műtét.

A kérdező ezer smiley és azután dobta be, hogy szinte senki se értett egyet vele. Előtte kicsivel még azt is írta, hogy baj esetén visszafordulnak. Persze, műtétről mindketten.