Többgyermekes szülők! Van olyan köztetek, aki az egyik gyerekét jobban szereti, mint a másikat?

Szívemre tettem a kezemet.

Mindkettőt szeretem, de nem lehet ugyanúgy viszonyulni egy értelmes ötéves kisfiúhoz, akivel egy srófra jár az eszünk, aki tökéletesen érti, mihez szabad nyúlnia és mihez nem; és egy másfél éves kislányhoz, aki most tanul járni és fölfedezni a világot. Aki még nem érti, mi az, hogy valamihez nem szabad nyúlni, akinek még nem lehet elmagyarázni dolgokat, és aki még nekem sem tud semmit mondani, csak hangulatjelzésekkel kommunikál.

Nem jobban. Máshogyan.

Könnyű egy kicsi, cuki kislányt szeretni, aki cserfes, okos, odabújós. Na de mi a helyzet a bátyjával, aki folyton bajba keveredik, akinek év végére tele az ellenőrzője beírással, akinek a rokonok rendszeresen elfelejtik a szülinapját...? (A kislányét soha.)

Ők az én két gyerekem. Mindkettőt szeretem, mert mindketten fantasztikusak, és egészen mások. A kicsi lányt azért kapta a fiam az életébe, hogy legyen, aki őt akkor is szeresse feltétel nélkül, amikor én már nem leszek. A fiú cserébe mellette áll, és megvédi őt. Nagyon jó testvérek - lennének, ha a környezet nem akarna folyamatosan kivételezni a kicsivel.

Nehéz jól szeretni. Más a szeretetnyelvük, másra van igényük ahhoz, hogy szeretve érezzék magukat. Nekem anyaként a környezetet a legnehezebb kontrollálni, hogy a buta viselkedésükkel ne okozzanak károkat.

Kívülről nézve a kicsit szeretem jobban én is. Ő lóg a nyakamban állandóan, sündörög körülöttem, míg a nagy sokszor a gépe előtt ülne egész nap, ha hagynám. De amikor minőségi, nagy beszélgetéseket tartunk, amikor olykor-olykor az a tízéves nagyfiú is hozzám bújik, olyankor azért helyre áll a világ rendje.

(Szerintük egyébként a másikukat szeretem jobban. A legtöbb vita végén mindig ezt vágják a fejemhez. És amíg mindketten így gondolják, addig szerintem nem csinálom annyira rosszul. :) )

"másra van igényük ahhoz, hogy szeretve érezzék magukat"

Ez a lényeg.