Szüleim belekergetnek minden hülyeségbe, majd a szememre vetik. Persze ki vagyok szolgáltatva nekik. Mit csináljak?

Nem is tudom hol kezdjem. 2 év már így ment el és megint kezdődik. De nem tudom meddig bírom.

Gimnázium utolsó évében hülye voltam és hagytam rábeszélni magamat hogy elit egyetemet jelöljek meg. Sajnos nem vagyok olyan okos mint szüleim hiszik rólam, így 430 pontot sikerült elérnem és 35 ponttal lecsúsztam az államilag támogatottról. Semmi gond, úgy voltam vele hisz nagyon erőltettek. Elmentem állást keresni, gondoltam hogy félévente azt a 230 ezret csak meg tudom keresni. Csak itt jött a második meglepetés, hogy a kitűnő érettségiért "megajándékoztak" egy autóval. Meglepi volt, a ballagásra azzal jöttek értem, és ott láttam először mikor haza kellett vezetnem. Nem kérdeztek meg, hogy szükségem van-e rá egyáltalán. Elárulom hogy nincs és soha nem is volt. Természetesen egy majd 20 éves vacak nagy motorral és 2 ajtóval, mert "az a menő a fiatalok körében". Természetesen drágább a fenntartása mint egy luxusfeleségnek és állandóan szervizelni kell. Arról hogy mennyit eszik meg ne is beszéljünk. Elárulom, többet mint cuki bubu anyja, akkor is ha ez hihetetlen. Persze hogy az én nevemre írtuk, és évi 150 ezer forint csak a biztosítás. Itt áll a panel előtt. Hova menne? Nincs nekem 2000 forintom lemenni a sarki boltig meg vissza. Egyedül randira pöccentettem be még tavaly nyáron. A csajok tényleg szeretik. De ők se mosolyognak úgy mint a szerelőnk amikor begurulok az éves 100 ezres szervízre. Gondolkoztam már hogy eladom a fenébe, de csak mikor viccből megemlítettem akkor is hatalmas nagy hiszti volt itthon hogy ők ketten mindenről évekig lemondtak hogy ezt megengedhessék, és megvehessék nekem. Egyszerűen meg se hallgatnak, csak az üvöltözés megy ha egy negatív szót is merek erről a fosról mondani.

Szóval ott tartunk hogy egy elit egyetemre járok, ahol heti 4 nap 8-12 órákat bent kell lenni annak ellenére hogy mások egyetem után mehetnek haza. Az egyetemre busszal járok ami 2 óra. Mert bár van kocsim, de megenné a ház árát ha azzal járnák be. Péntek-szombat 10 órázok a munkahelyemen, vasárnap 6 órázok. A munkahelyre csak másfél óra az út. Szóval mikor hazaérek hétköznap nem marad más mint zuhanyzás, fogmosás és alvás. Már arra rászoktam hogy hazafele 200 forintos pizzaszeletet eszek mert akkor otthon nem kell vacsorát készíteni hanem talán 30 perccel tovább tudok aludni. Természetesen ez az alakomra is ráment. Középsuliban többszörös országos bajnok küzdősportoló voltam. Volt kockás hasam, a lányok bírtak. Most egy szerencsétlen, a testedzés hiányától elgyengült,belassult mozgású, a zsíros kajától kicsit megpocakosodott nyomorék lettem pattanásokkal (szintén a zsírtól gondolom, mert korábban nem voltak).

A nyár valamennyivel jobb volt. Akkor heti 6 nap tudtam 10 órázni melóban és felhalmozni egy kis pénzt. De 2 éve nem volt 3 olyan összefüggő napom hogy vagy iskolába vagy munkába ne kellett volna mennem. Őszinte leszek. Tudom hogy másoknak sokkal rosszabb a helyzete, de olyan szinten fáradt vagyok hogy normálisan formálni a gondolataimat se tudom. Nemrég jöttem haza megint a melóból. Gondoltam előbb lefekszek, mert holnap reggel 4:30-kor szól az ébresztő. De apám beállít és lebsz hogy mikor itthon vagyok akkor mást nem csinálok csak alszok. Hogy rendbe rakhatnám a szobámat (amit elismerek hogy kupis) vagy kimehetnék hozzájuk beszélgetni.

De amikor az összes szabadidőm az ez a pár óra vasárnap délután akkor mégis mikor takarítsam ki a házat meg beszélgessek a semmitmondó sorozataikról. Meg amikor említem a problémákat akkor csak annyit mondanak hogy "hát úgy kell tanulni hogy átvegyenek államilag támogatottra". Mintha az olyan könnyű lenne.

Biztos vagyok benne hogy valaki meg tudja csinálni. De én nem vagyok olyan okos. Az is csoda hogy eddig nem húztak meg egyetemen. De azt se hiszem hogyha megszerzem a diplomát akkor ügyvédként engem ne csinálnának majd ki a sokkal ügyesebbek és okosabbak.

Így is úgy érzem hogy az egészségem rámegy erre a szarra. Többet betegeskedek mint régen (persze diákmunkára nincs fizetett betegszabi, a tanárokat meg nem érdekli a kifogás, be kell járni). És sokszor kihagyok másodpercekig. Emiatt nem is merek már kocsiba ülni se.

De a lényeg hogy teljesen azt érzem hogy leláncoltak, és nem tudok mit tenni. Így is alig jövök ki. Idén összesen egyszer voltam inni barátokkal, és akkor is 2500 forintot költöttem el. Nem tudom még hogy a következő negyedéves biztosítást miből fizetem arra a tragacsra amit nem is használok de kötelező megtartanom, és még 3 évem van vissza ebből az egészből. Kollégiumon gondolkoztam, de a két helyen ahol voltam érdeklődni megmondták hogy nem fog összejönni úgy hogy én éjfélre érek vissza a munkából, mert korábban takarodó van. Ezt se értem. Felnőtt ember vagyok. A fenébe már hogy megmondják mikor hova mehetek. De a lényeg hogy albérlet nem nagyon jöhet szóba mert egyszerűen nincs miből. Nagy segítség hogy lakhatást nem kell fizetni. Még az a nyakamba kerülne anyagi csődöt mondhatnák.

Azon gondolkozok hogy inkább alszok kint valahol az utcán ha már itthon nem lehet. Vagy ha másra nem jó akkor az autót átparkolom egy tesco parkolóba és oda járok majd aludni. Legalább békén hagynak. Ha napközben meg elviszik akkor max egy gonddal kevesebb.

Meg néha azon is gondolkozok hogy eladom szépen a cuccaimat, bepakolok abba a roncsba és egyszerűen mindent elfelejtve elmegyek egy szó nélkül a világba. Valahova kölföldre. Határon átengednek. Ott ha nem rabolnak ki meg erőszakolnak meg vagy nyírnak ki akkor lehet még tudok valami szar munkát is keríteni magamnak. Mondjuk valami gyári melót. Leparkolnák a gyár mellett az autóval. Ott aludnák. Télen max járatnám a motort egy kicsit hogy melegen tartson. De lehet a napi 8 óra alvásom meglenne.

Szóval csak ki akartam ezt az egészet írni magamból. Tudom hogy vannak mások sokkal rosszabb helyzetben. De nekem most így elegem lett. Nem nagyon látok kiutat. De abban se vagyok biztos hogy még ezt a 3 évet kibírom. Az nyugtat hogy a koncentrációs táborokat is túlélik az emberek. És az milliószor rosszabb lehet. Szóval csak nem vagyunk olyan gyengék mint amilyennek én érzem magam.

22/F