Friss jogsisként nem engednek a szüleim gyakorolni. Mit tegyek?

23 évesen lett jogsim, és ugyanez ment nálunk is. Lusták voltak velem jönni, keresték a kifogásokat, egyedül nem akarták odaadni a kocsit, vagy csak hatalmas cirkuszok árán. Annyira ritkán tudtam így vezetni, hogy végül eljutottam oda, hogy már amikor volt alkalmam, akkor is bizonytalan voltam, kapkodtam, bénáztam, egyre jobban féltem, rettegtem a forgalomban, így egy idő után már inkább nem is vezettem egyáltalán.

Férjhez mentem, lett saját autónk, amit vezethettem volna, de mindig nyomtam a kifogásokat, hogy most épp miért nem. Több év kihagyás után egész egyszerűen nem mertem már beülni. De ez egyre idegesítőbb volt, mert megszületett az első gyerek, sehova nem tudtam egyedül vinni. Volt autóm, jogsim is, mégis mindig arra kellett várnom, hogy valaki fuvarozzon. A férjem néha rávett, hogy vezessek kicsit, de nagyon stresszeltem. Pedig mondta, hogy szerinte nem vezetek rosszul egyáltalán, csak a rutintalanság látszik, gyakorolni kéne. Na, tavaly nyáron elszántam magam, elkezdtem először csak helyben járkálni kocsival. Pár alkalom után vittem a gyereket is, mert ha az is kifogás, hogy a gyerekkel nem, akkor egyszerűen nincs alkalmam olyan gyakran menni, hogy értelme legyen, előrébb lépjek. Belejöttem nagyon gyorsan újra, most már semmi gond. És örülök, hogy rávettem magam, illetve a férjem rávett, mert terhes vagyok a második gyerekkel, a lányom ovis lett, hozni-vinni kell, gyalog messze van az óvoda, nagy szívás lenne ez kocsi nélkül.

Szóval ne hagyd magad, mert eltelik így pár hónap, és már te se akarsz majd vezetni a félelem miatt, aztán dobhatod a jogsit a kukába. Megkérhetsz esetleg barátot is, akinek van kocsija, hogy segítsen kicsit gyakorolni (persze a benzint fizeted), nem kell mindenképp a szüleidre támaszkodni. De vezess, mert ha kiesel a gyakorlatból, később nem fogsz.

Ja, és amúgy igen, ha azt engedik, menj egyedül. Értem, hogy parázol tőle, én is paráztam a gondolattól is. De aztán amikor rávettem magam először, hogy úgy menjek, hogy nem jön a férjem, rájöttem, hogy sokkal jobb. Fényévekkel nyugodtabb voltam, nem volt megfelelési kényszerem. Tudtam, hogy ha hibázok, azt csak én láttam, nem ciki senki előtt, nem égek senki előtt. És mivel nyugodtabb voltam, sokkal kevesebbet is hibáztam, nagyon gyorsan fejlődtem, hamar belerázódtam. Most már nem baj, ha ott ül ő is :)

Pedig ő egyébként sose cseszett le, nem ordibált, nem pofázott bele fölöslegesen, csak ha látta, hogy bizonytalan vagyok, mondta, hogy mit csináljak. Szóval kifejezetten jó segítő volt, mégis jobb volt egyedül.