Gyerekként bántalmazottak! Milyen felnőttek lettetek?

Fizikailag is, és lelkileg is.

Állítólag jóarc lettem. Mindig talpraesek, akkora az egóm mint a ház, Lett családom, életem, munkám, tök rendben vagyok.

Azt mondják, ha van mibe kapaszkodni létezik a jelenség, hogy van aki sokkal kiegyensúlyozottabb lesz, és erősebb egy nehéz gyerekkortól. Már feltéve ha van mibe, kibe kapaszkodnia, és azért a tágabb családban lát pozitív mintát is.

Szóval nála csak annyi történt, hogy hiányzik az életemből az a sulis vagyok, tanulni kell, meg fiatalnak lenni korszak. Nekem ilyen nem volt, ezt dobta az élet. Látom, hogy akiknek megvolt, azok is tök rendben vannak, akiknek nincs, többnyire még családosan is a gyerkkorukon kínlódnak. Szóval szerintem én szerencsés vagyok.

Az azért nehéz, hogy mindenki extra terhelhetőnek gondol, ok, kb így is van, de van hogy nagyon elfáradok, mert sok ismerős azt gondolja, mivel sokat láttam, éltem, majd én megoldom a problémáját egy egy tanáccsal. De nincs nálam a bölcsek köve, csak igyekszem mindenből jól kijönni, meg optimista lenni.

Fizikailag és lelkileg is.

Emiatt az iskolában is szorongó,ciki,áldozattípus lúzer lettem,mindenki céltáblája. A jegyeim olyan 4-es átlag körül mozogtak, de 8,9-ben nagyon leromlottak. Barátaim soha nem voltak, mindig mindent egyedül csináltam, mindig egyedül ültem a padban,az összes szünetet a folyosón egyedül álldogálva töltöttem, egyedül ebédeltem az asztalnál.Voltak akik bántottak is, legtöbben csak csúfoltak.És ez még semmi volt ahhoz kèpest amit otthon kapott az egész család a pszichopata "apámtól".

Melóhelyen ugyanez a helyzet, nagy szám ha beszélgetek valakivel, egyedül álldogálok ott is,nincsenek barátaim. 23 évesen még nem volt barátom és szűz vagyok.

De amúgy nem vagyok az a depressziós fajta,otthon egésze jól elvagyok,nem haragszom a világra (persze "apámat" szívből gyűlölöm és elítélem az ilyen nő-és gyerekverő patkányokat, ahogy minden normális ember). Szóval azon kìvül, hogy szociális és szerelmi életem nincs, én normális,empatikus embernek érzem magam.

Fizikailag es lelkileg is bantalmaztak nem volt het,hogy ne vertek volna agyba fobe. Azert gyomron terdelt anyam,meet nem mondtam el,hogy megjott az elso havim. Ha nem ment a szorzo tabla belevagta a fejem az iroasztalba. Nrm mintha olyan sokszor ult volna le velem tanulni de ha le is ult allandoan veres lett a vege.

Nagyon rossz tanulo voltam,pedig nem vagyok h.lye :)

Nem voltak barataim,ha voltak akkor szinten olyanok,mint en.

Elegge kisiklott az eletem. Igyekszem kezben tartani de a mai napig hatassal van ram,bar tudom nem kifogas de igenis szamit,ami tortent.

25 eves vagyok es a mai napig nem tudom kezelni az indulataim,nem vagyok kepes kontrollalni 100 szazalekosan a duhom. Panikbeteg vagyok es tizeneves korom ota kuzdok a depresszioval.

Fizikailag és lelkileg is...

Kicsiként agresszív voltam, aztán ez fokozatosan átment szégyenlősségbe, önbizalomhiányba, túlzott megfelelési kényszerbe. Hangomat nem lehetett kb hallani egész nap. Én mindig benne voltam a legjobb tanulók között, gimiben én végeztem osztályelsőként is.

Társaságban görcsös vagyok, nem tudom mit kéne mondanom vagy hogyan, hogy ne tűnjek ostobának, holott most végzem az MSc-t a szakomon és ott se az utolsók között kullogok. Mindig megjegyzik, hogy nagyon csendes vagyok, miért nem beszélek többet, de képtelen vagyok rá. Mi van, ha butaságot mondok? Így végig azon gondolkodom, hogy mit mondjak és magamban mondogatom, hogy SZÓLALJ MÁR MEG. Tudom, hogy nem harapnak, meg kedvesek nagyon (én már dolgozom is suli mellett szakmai melót), de engem arra tanítottak ököllel, hogy kuss a nevem, senki se kíváncsi rám, hülyeségeket tudok csak beszélni, senki se képes szeretni. Mert ostoba vagyok, ronda vagyok és idegesítő a (ma már nem létező) raccsolásom.

Néha kísértésbe esek, hogy fogjak egy kést és felvágjam az ereimet, ilyenkor csapdába esett vadként körözök és győzködöm magam, hogy ez hülyeség, nincs rossz életem. Megszabadultam a családomtól, nincs több szíj, nincs több molesztálás, már senki se sérteget, de néha csak zokogok órákig, miközben a múltam jár a fejemben. Naponta többször eszembe jut, hogy az ágyamban akarok lenni, miközben jól betakarózok és csak hintáznék előre-hátra, mert minden rendben.

Viszont az biztos, hogy nekem sose lesz gyerekem, nem akarok mást is megnyomorítani, mert nincs türelmem hozzájuk.

Csak azért, hogy ne kössetek belém azzal, hogy az én véleményem nem releváns, mivel nem bántottak:

Testileg és lelkileg is bántalmaztak otthon is, és más közösségekben is, éveken keresztül.

Elszakítottam magam ezektől az emberektől, elköltöztem.

Erős, határozott személyiségem lett.

Nem hagyom magam.

Jó(-obb) életet teremtettem magamnak.

Céljaim vannak.

Határozott elképzeléseim vannak az életemről.

Nagyon erős akarat kell(-ett) ehhez, de a legalapvetőbb elvemet mindig a szemem előtt tartom(-ottam): CSAKAZÉRTIS megcsinálom!

A 10.nek hatalmas zöldkéz! A kérdező a vonyíkolása miatt, na meg a hozzá hasonló önsajnâlkozó tehetelen lehetetlenek hozzáállása eleve egy belerúgást kíván.

.

De, mondom dióhéjban az én történetemet is, hogy kerek legyen a théma:

Jelenleg 25 vagyok, félvér. 'Véletlen' születtem! Egy màr akkoriban is másik országban élő (szintén félvér) jómódú apám jóvoltából aki àllítólag nem akart engem, (de elvetetni sem) ezt éreztette is amikor vette a faradtságot és ellátogatott ritkàn (èvente 2 - 3 alkalommal) magyarországra. 20 éves koromig abban a hitben voltam hogy ő csak a nevelő apám. Nem az ő nevét viseltem így be is szoptam a dolgot. Közben születtek húgaim is, csak a kisebbik húgomat fogadta el, ő kerülhetett a nevére is, ezután màr sűrűbben is ellàtogatott. Ennek 'örömère' a nagyobbik húgommal szinte 100 %osan le voltunk már szemében taposva mìg a kisebbik húgom volt a szent. .

Az egész életem rettegés volt, hogy mikor toppan be a nevelő apámnak hitt személy, szerencsére mindig csak 1 - 2 napig maradt, hadd ne részletezzem kegyetlenségeit amit rajtam mért le.

.

Mára büszkén mondhatom, lettem valaki. Tettem érte! A siránkozás helyett összeszedtem magam, suli mellett 'titok' melóztam, apám bűntetéseit optimistán fogtam fel, hogy eljön az én időm is!

Mára eljött. Tudtam csíkot húzni a múltat lezárni és apámnak megbocsátani pedig egy fél életen át elhallgatott engem.

Sosem éltünk egyfedél alatt, a legkisebb porcikám sem kívánta, de mára minden vágyam, hogy hozzám jöjjön, a saját családomban éljen.

.

Apámmal teljesen rendeződött a kapcsolatom és 5. ève a nevèt is felvehettem. Egyikőnk sem él már magyarországon, Sőt! európában sem.

.

Sok kérdès felmerűlhet annak aki ezt elolvasta, de nem véletlen írtam: dióhéjban! azaz nem szeretnék részleteket is kivetíteni, de magas fokkal ràvetíteni arra hogy:

.

Az élet csak annak szép aki értékelni tudja, mert felnőttként aki akar, kijön az árnyék alól!