Gyerekként bántalmazottak! Milyen felnőttek lettetek?

Önbizalomhiányos, határozatlan, döntésképtelen, önmarcangoló, gyáva, makacs, szégyenlős, nehezen barátkozó, bizalmatlan, mártírkodó, megalázkodó, ízlésficamos.

Ezenkívül nehezen értetem meg magam az emberekkel, könnyen zavarba jövök, konfliktusokat nehezen kezelem, és úgy érzem, mintha mindenki tudná, hogy mi történt velem a múltban. Úgy érzem, mintha a homlokomra lenne írva. Folyton azt érzem nevetnek rajtam az emberek a hátam mögött.

Hát ennyire nem vesz de vannak problémáim. Nehanyszor elvertek, meg mindig kiabaltak hogy semmire se viszem meg ilyenek.

Mai napig nem hiszem el ha megdicsernek, zavarba jövök. Parkapcsolatbol aok felrecsuszott. Mostanra kezdem átlátni a dolgokat...

3-as, az a baj, hogy ezt nem lehet csak úgy levetkőzni. Ez az, ami a legjobban "belénk égett", mert azok okozták, akikkel szemben a leginkább védtelenek voltunk (szülők, és/vagy velünk együtt élő nagyszülők.)

Egyszer 6 évesen (fejletlen, vékony lányka voltam amúgy), a szobámból meztelenül futottam be a fürdőbe fürödni. Amit én kaptam a nagymamámtól (és még becsatlakozott az utálék megkeseredett akkor harmincas nagynéném is). Órákig témázgattak, gyaláztak, én pedig sírtam.

25 éves koromig szűz voltam, és ebben ez is benne volt (és nem azért, mert ronda lettem volna, dekoratív, csinos fiatal nő voltam.)

#5 még egy ilyen elb&szott családot, már ne haragudj. gondolom csukott szemmel pelenkáztak meg fürdettek téged babakorodban, nehogy meglássanak meztelenül. mert ugyan mi a franc történne.

amúgy szerintem semmi tapintatlan nem volt #3 válaszában. igaza van

Egy kisregény lesz, elnézést, de azért leírom a sztorim, hátha motivál valakit. Engem fizikailag (verés, pincébe zárás, éheztetés) és lelkileg is bántalmaztak, elég kemény módon. Kisebb koromban nagyon gátlásos, megfelelési kényszeres, szorongó és csendes voltam, ami miatt az iskolában is csak bántottak, szóval minden frontról kaptam a szart a nyakamba, akkor még úgy gondoltam, meg is érdemlem. A jegyeim viszont jók voltak, mert egyrészt okos gyerek voltam, másrészt számomra az olvasás és a tanulás amolyan menedékként szolgált, mást amúgy sem csinálhattam otthon a házimunkán kívül, nem volt szórakozási lehetőségem, cserébe rengeteg könyvünk volt otthon, így azokkal bujkáltam általában a szüleim elől.

Kiskamasz koromban ez a megfelelési kényszer, önostorozás és megalázkodás mellé elkezdtem rettenet mértékű dühöt és dacot érezni. Gyűlöltem magam, de nem akartam, hogy ezek nyerjenek, nem hagyhattam. Valamikor 12-13 éves korom körül mértem fel, hogy az egyetlen lehetőségem a normális életre az, ha minél hamarabb lelépek, így amint lehetőségem támadt diákmunkázni középiskolában, megragadtam a lehetőséget és elkezdtem minden vasat félretenni, amit sikerült. A szüleimet ekkor már nem kifejezetten érdekelte, hol vagyok és mit csinálok, még mindig kaptam a verést és a lelki terrort, amikor otthon voltam, de amikor nem voltam szem előtt, leszarták, mi van velem, így titokban tudtam dolgozni iskola után és a pénzemről sem tudtak, így nem volt mit lenyúlniuk. Addigra már profi módon tudtam hazudni is, pl. azt mondtam, szakkörön vagy korrepetáláson vagyok.. nem vagyok rá büszke, de a kényszer szülte a dolgot. Lelkileg még mindig borzasztóan labilis és gyenge voltam, volt két öngyilkossági kísérletem, borzasztóan meg akartam felelni, borzasztó szeretethiányom volt, rengeteget ittam, több drogba is beleszaladtam (bár egyre sem szoktam rá), többször elszöktem otthonról napokra (egyszer például 3 hétig csöveltem a város parkjaiban).. Nem is ragozom tovább, nem voltam rendben, de legalább elég pénzt gyűjtöttem ahhoz, hogy érettségi után le tudjak lépni.

Ez így is történt, egy hátizsáknyi cuccal és a 4 év alatt összespórolt pénzemmel sétáltam ki az ajtón, ennek 15 éve és azóta sem néztem vissza, számomra ezek az emberek már nem léteznek, semmilyen kapcsolat nem volt köztünk azóta. Egy barátnőmékhez költöztem pár napra, majd találtam egy albérletben szobát és odaköltöztem, rajtam kívül még 7 idegen lakott ott. Egyetemre mentem (az iskolai teljesítményemre úgy vigyáztam, mint egy nyertes lottószelvényre, még a legsötétebb időszakomban is, még mindig ettől reméltem a megváltásom), felvettem a diákhitelt, mellette rengeteget dolgoztam. Lelkileg is sokat erősödtem (sokat segített, hogy a szüleimet eltávolítottam az életemből), de még mindig nem eleget. Ami az igazi áttörést hozta az az volt, amikor elmentem önismereti- és csoportos terápiára ill. pszichodrámára. Másfél év terápia kellett ahhoz, hogy szembenézzek a démonaimmal, marha kemény volt, de győztesen jöttem ki belőle, túlléptem a traumáimon és kinyílt számomra a világ. A terápia befejezésének már 10 éve, azóta boldog, kiegyensúlyozott életem van, jó karrierem, fantasztikus házasságom, fantasztikus barátaim, hobbijaim, ami pedig ennél is fontosabb, hogy végre őszintén szeretem és elfogadom önmagam és nincs az a trauma vagy tragédia, amit most már ne tudnék feldolgozni.