Nektek milyen a kapcsolatotok a gyerekeitekkel?

Anyának kell lenned, nem cimborának, mert akkor senki sem fogja nevelni őket. Nekem három van (7, 9, 11), és igen, szoktam velük időnként kiabálni sajnos, időnként elfogy a türelem.

Mi az a bármi? Szabályokra és lehetőségekre van szükségük, de már kezdetektől. Aztán minél nagyobb, annál inkább el kell engedni a kezét, önálló feladatokat bízni rá, megbízni benne, és végig szeretni. Nem könnyű. :)

Szia!

Én ugyan nem szülő vagyok de azért válaszolok. :)

Szerintem nem kell attól félned, hogy a lányod nem szeret vagy nullának néz. Ez biztos nem így van. Kamaszodik így valószínű ezért vannak nézeteltéréseitek.

És ezt 16 éves lányként írom. Én is veszekszem az édesanyámmal (sajnos) mert ugye ő jót akar nekem, de néha mondjuk túl félt vagy ilyesmi. Ettől függetlenül nagyon szeretem szóval ne gondolj ilyeneket.

Ha még ajánlhatok valamit, akkor közös peogramok (pl.:vásárlás, kirándulás).

Én ezeket különösen szeretem. :)

Fel a fejjel és hidd el mindketten szeretnek és nagyra becsülnek! :)

További jó éjszakát mindenkinek!!

Szia, én egy 8 éves autista kislány édesanyja vagyok. Vannak dolgok, amikben a külvilág szerint tutira rossz anya vagyok, bár én azt szoktam mondani, aki nem nevel autistát, az ne nyilatkozzon erről. Ilyen az evés (csak pár ételt eszik meg, semmi mást nem hajlandó) a gyógyszerek (az orvosnak főhet a feje hogy színtelen,esetleg fehér legyen az antibiotikum, mert különben ne fogja bevenni)és a szabadidő eltöltése. (hallott szövegértése gyenge, hiába olvasok neki egy éves kora óta minden nap esti mesét, az inkább érzelmi szükséglet nála, nem érti jól meg a hallott szöveget, nehezen fogalmazza meg, ő mit akar, így nagyrészt a gép előtt ül, mert a vizuális megértése erősebb. Nem lehet mesékkel lekötni és játszani is alig "tud". )

Szóval kívülről lehet hogy én vagyok a legrosszabb anya a világon, amikor a játszótéren furán viselkedik, ha várakozni kell valahol, a telefont nyomkodja és szinte ugyanazt eszi az év minden napján.

Viszont nagyon szeretjük egymást, és toleráns, elfogadó légkörben nő fel. És ő ezért nagyon hálás. Egy boldog, elégedett, érdeklődő gyerek, nagyon büszke vagyok rá. És amikor mosolyog, kér, megköszön dolgokat a világ legtermészetesebb módján, mindig emlékeztetem magamat, hogy milyen nagy utat tettünk meg eddig és mennyire értékelem őt, mint embert is.

Tudom, hogy lehetnék szigorúbb, de én ilyen vagyok. Nagyon ritkán kiabálok, kb egy éve volt utoljára veszekedésünk amikor lelépett a bevásárló központban és nem értette meg, miért kaptam szívrohamot és megsértődött rám, amiért kiborultam.De azóta már ezeket is megbeszéltük és megtanultuk, hogy ezt nem lehet.

Házimunkában nem igénylem a segítségét, de minden nap végén ő pakolja el a játékait, illetve néha együtt sütünk. Ha ő csinál kupit,azt ő pakolja el maga után. Mostantól majd kitalálok neki feladatot, mert érzem, hogy többet kellene elvárnom ezen a területen is. Eleinte kis matricákkal jutalmaztam olyan dolgokért amiket nem szívesen csinál meg (pl házi feladat) és ez be is vált (bizonyos számú matricát beválthatott egy kisautóra), de mostanában elég ha kérem és néha ha segítek neki. Nem azért kell segíteni mert egyedül nem megy neki, hanem mert igényli a társaságomat. És én ezt nem is bánom.

Mindent megbeszélünk, amit tud és lehet, játszunk, nevetünk, de nem a barátja vagyok, hanem az anyukája. És ez neki biztonságérzetet ad.

4 éves lányom van.

Elég jó a kapcsolatunk. Talán akkor lehetne jobb, ha több türelmem lenne hozzá és jobban szeretnék magyarázni.

Egyre gyakrabban elterelem a figyelmét mással, vagy visszakérdezek, ha nincs kedvem kinyitni a szám 50edszerre is, hogy elmondjam ugyanazt. Néha úgy élvezem a csendet, amikor nem hallom az elégedetlenkedését(ilyenkor vinnyog), vagy a kérdéseit. Mondjuk most, mert alszik. Érdekes, hogy amikor sokáig nem látom(páróra), akkor nagyon hiányzik.

Ránézésre imád engem, folyamatosan keresi a társaságom, viccelődik, csüng rajtam, velem játszana és csupa szépet mond. Tudom, hogy mindennél jobban szeret, viszont néha úgy érzem, az én szeretetemben nem biztos, pedig 2naponta mondom, rengeteget ölelgetem és puszilgatom, és igyekszek nagyon figyelni rá. Az utóbbival van a gond, tudom.. régen nem volt ilyen.

Egyszerűen nincs idegem elmondani sokadszor is, hogy az egy akármi. Pláne, ha tudom, hogy tudja. Alapból sem szeretek beszélni, de mióta ebben a korban van, gyorsan leszív a beszéltetéssel, ami miatt ingerlékenyebb vagyok, és hárítom az ilyen helyzeteket.. igyekszem javítani, mert azt akarom, hogy ne érezze magát soha elutasítva, hogy ne érezze, hogy sok nekem.