Hogy gondolhatja egy szülő komolyan, hogy a gyereke mindig vele fog maradni?

Kérdező, nálatok például nem szoktak lebetegedni az öregek, életük végéig önellátók?

Vagy például van olyan körülmény is, hogy 1948 előtt nem létezett a nyugdíj, és 2030 után sem fog, tehát anyagilag is a gyerekekre szorulnak a szülők.

Sokan ezt úgy gondolják megoldani, hogy görcsösen kapaszkodnak a gyerekeikbe.

Egzisztenciális rettegés.

Az utolsó esettel mégis mi a baj? Azért nehogy már kizárólag 200 km-re lehessen lakni a szülőktől, mert annál közelebb már "ciki" és önállótlan :D

Egyébként az éremnek mindig két oldala van. Én ezeket az általad elítélt szülőket is meghallgatnám. Lehet, hogy a kicsi gyerekük kizárólag csak követelőzni tudott egész életében vagy már 13 éves naaagy felnőttként discoba akar menni. Még szép, hogy nem engedik na meg, ha én egész életemben kinyaltam a fenekét, elvárnám cserébe, hogy segítsen, ha szükségem van rá, hiszen én is megtettem. A szeretetet, törődést nem kizárólag anyunak-apunak adnia, ez egy oda-vissza dolog. Na meg nemcsak jogai, hanem kötelességei is vannak a gyerkőcnek.

"Másik kedvencem mikor az egész család egy akolban marad vagy 2-3 utcányi közelségben és nem képesek egymástól önálló, külön életet élni."

Például ha lázas a gyereked vagy eltöri a lábát, csak könnyebb 3 utcányiról járni hozzá segíteni, mint 100 km-ről, nem?

Vagy például unokád születik. Akinek több száz km-re lakik a gyereke vagy nem látja az unokáját míg pici, vagy oda kell kötözzön hetekre, hónapokra, ami eléggé khm... hát... ZAVARJA (és eufemizáltam erősen) a kis családot, hogy segítsen a baba körül.

Sokkal jobban meg tudja őrizni a saját intim szféráját az a család, ahol az idősebb generáció könnyen, akár napi többszöri alkalommal is elérhető távolságra van.

Mert fel sem merül a pár napra odaköltözés, vagy hogy 1 óránál többet töltsenek egymásnál.

Pl. én anyukámmal sokszor az utcán találkozom, lehívom, hogy ugorjon le, hogy váltsunk pár szót.

Nincs vendégeskedés.

Részletkérdés, de:

Szülőtől függ az is, mennyire egészséges a 2-3 utcára lakás. Az én szüleimmel például működne, jelenleg külföldön élek, de ha hazaköltöznék, van egy lakás a nevemen 5 perc sétára anyuék házától. Simán beköltöznék oda, de csak mert ők tisztelik a privát szférámat, nem rohangálnának át naponta unokát nézni, kaját hozni, kitakarítani, akár ott vagyok, akár nem. Akkor jönnének ha SOS helyzet van, vagy ha hívom őket.

De nagyanyámék már nem ilyenek. Anya elköltözött 200 km-re, úgyhogy ő csak telefonon kapja az áldást, de a tesójáék ott maradtak ugyanabban a kisvárosban, ahol minden 15 percre van midentől. Nekik minden hétvégén kötelező nagyanyáméknál ebédelni, kb nem is főznek maguknak mert adott pillanatban 3 féle nagyanyám által küldött ételcsomag van a fagyasztóban, a gyerekek sose maradnak egyedül, és általában az egész család tökéletesen életképtelen mert nagyanyám rájuk telepedik. Egyébként 45 feletti emberekről beszélünk 19, 14 és 3 éves gyerekekkel, tehát nem arról van szó hogy 20 éves fiúkám azt se tudja hol kell bekapcsolni a gáztűzhelyt, középkorú emberek saját családjáról és házáról beszélünk, ahova saját kulcsa van a mamának hogy akkor is be tudjon menni ha senki nincs otthon.

Feltételezem hogy az utóbbi felállásról beszélt a kérdező.

De mostohaanyám pl kontrollmániás, ö megmondta a fiának hogy vele KELL laknia felnőttként is (zsarolás megy keményen)

Az öcsém rábólintott, 24 éves, az emeleten él de anyuci mos-föz rá, és természetesen nincs az a csaj, aki hajlandó lenne hoszzutávon együtt tervezni, mert összeköltözés = anyóshoz költözés.

A mostohaanyámmal pedig lehetetlen együtt élni, én 1000km-re menekültem töle, apa nyuzott és inkább 0-24 dolgozik csak ne legyen otthon, a saját rokonai elkerülik, az öcsém meg képtelen a sarkára állni... de igy saját családja nem lesz.

Mint a párom anyja. Ő is magához akarta kb. örökké láncolni, hangoztatta is és emiatt én nyilván ellenfél voltam amikor bekerültem a képbe (mert ha minden jól alakul, nyilván én összeakarok költözni egyszer...). Éreztette ezt egy kis furkálódással, hogy ne gondoljam magam túl. Sokszor ilyeneket beszélt, hogy ő nem élne meg, ha a gyereke nem lenne mellette. Anyagi szempontból kellett egyrészt annyira, hogy otthon maradjon én úgy gondolom. Másrészt meg nagyon szereti magát sajnáltatni. Mert nincs pénze, mert ő mindig nagyon fáradt, mindig mennyit dolgozik stb... Olyan ember, aki mindig másokra akar támaszkodni. Láttam saját szememmel, mennyire ért az érzelmi zsaroláshoz, mert ez mind az volt! Amikkel célba is ért. Aztán konkrétan meg azzal érvelt, miért is ne költözzön el a gyereke: mert ő (a párom) jobban jár ha otthon marad, mert több pénzt tud eltenni magának. Az érve ez volt. Egyrészt jobban járt igen, deeee... gyakran kért kölcsön a fiától és tőlem is, mert ő mennyire keveset keres címszóval. Szóval azért ő is jól járt azzal, hogy otthon tartotta, mert így volt kitől kérni. Nem pusztán jóságból... Párom adott be a közösbe egyébként.

Nem néztem jó szemmel ezeket, mert ez szemétség szerintem az érzelmi zsarolás. Csak olyan jól csinálja, hogy nem tudatosult azóta sem a páromban, hogy ez az! Nem az a bajom, hogy segített az anyjának pénzügyileg, hanem hogy az anyja csinált olyat pl, hogy közölte: elvett x összeget tőle, mert neki már nincs pénze... S ez sem volt szép dolog, hogy semmi kérdezés nélkül. Meg hogy a gyereke nyakába varrja a lelkiterhet; ha elköltözik tőle, éhen fog halni nélküle. Ez nem volt helytálló állítás egyébként, messze nem volt igaz!

Nekem otthon sosem mondtak ilyet. Egy percig sem akartak semmiféle érvvel otthon tartani, nem is tudtak volna. A pénzzel sem huzakodtak elő soha. Noszogattak inkább. De nekik az a baj, ez lett a természetes amiben ők vannak! Pedig nem az a helyes hozzáállás és kicseszik a gyerekével is. Ha szeretné igazán, nem igy csinált volna.