Mit csináljak? Ti mit tennétek?

Próbáltál már úgy beszélni anyuddal, hogy a pasija nincs ott?

Ha nem, mindenképp próbáld meg!

Mondd el neki, hogy mi a helyzet. Lehet, hogy meg fog sértődni, de viszont ha nem mondod meg neki, semmi sem fog változni!

Remélem tudtam egy kicsit segíteni😄

14/L❤

Sziia!

Szerintem próbálj beszélni anyuddal , üljetek le , mondd el neki az érveidet és , hogy hiányzik , hogy a kapcsolatotok olyan legyen mint régen.Én legalább is biztosan ezt tenném.Ha van kedved írj , privátban szívesen segítek és beszélgetek veled illetve kifejtem a véleményem bővebben.

15/L ❤

Mintha csak a saját életemet olvastam volna...14 éves voltam, amikor úgy éreztem, hogy teljesen elvesztettem anyukámat. Nekem a szüleim elváltak, apukámmal sokáig nem beszéltem. Anyunak is jött egy férfi az életébe, akivel hullámzó volt a kapcsolata. Nagyon sokat volt padlón miatta, volt, hogy napokig zokogott...Szörnyű volt, én vigasztaltam. Ma sem jobb a helyzet, pedig már 22 éves vagyok. Továbbra is nagyon szeretem anyukámat, habár úgy érzem, hogy ha anno nem hanyagol engem annyira a pasi miatt, akkor most jobb életem lenne picivel...Nem tudtam olyan irányba továbbmenni tanulni, amit igazán szeretnék stb...De másrészről meg tudom érteni, szüksége volt egy társa...Szóval nem haragszom rá. Én is beolvastam a hapsinak már nem egyszer...Mindez már több, mint 10 éve tart köztük, mai napig alig tudok néha készülni a vizsgákra a veszekedéseik, üvöltözések miatt...

Teljesen meg tudom érteni, hogy most mit élsz át. Én nagyon sokára erősödtem meg, de a mai napig depressziós vagyok. Barátommal 5 éve vagyok együtt, néhány év múlva fogunk tudni összeköltözni. Igazából ez az egy tartja bennem a lelket.

Amit tanácsolni tudok az az, hogy ne hagyd, hogy a tanulásban akadályozzon ez az egész. Tudom, hogy nagyon nehéz nap, mint nap így élni, az osztálytársaid jól elvannak, te meg folyamatosan őrlődsz e miatt...Annyira átérzem a fájdalmadat. Én se tudtam eldönteni, hogy igazából haza akarok-e tényleg menni a suliból vagy sem, mert mind a két helyen rosszul éreztem magam. Annyiszor előfordult, hogy viszonylag jó hangulatban hazajöttem és nem szólt hozzám egész nap...Nem köszönt, olyankor már tudtam, hogy összevesztek és mindenért engem fog okolni pár perc múlva.

Esetleg ha vannak szakkörök a suliban, vagy valamilyen fakultáció, plusz nyelvórák délután, sport, programok, akkor azokra mindenképpen járj el. Az lebegjen a szemed előtt, hogy neked most nagyon fontos az iskolában jól teljesítened, de mindemellett neked is jogod van boldognak lenni. Ne zárkózz be! Tudom, hogy nagyon nehéz. Én ennyi idősen egy ingyenes pszichológust is felkerestem, aki sokat könnyített a helyzetemen, persze megoldani nem tudta a problémám, de picivel jobban éreztem magam. Esetleg keress fel egy iskolapszichológust, védőnőt vagy akár egy tanárodat, akit kedvelsz és mond el neki, hogy mi nyomja a szíved. Az se baj, ha sírsz, teljesen érthető, hogy ennyi idősen így reagálsz és teljesen elmagányosodsz.

Kitartást és sok erőt kívánok! Tanulj, tanulj, próbálj meg a barátaiddal lenni, remélem vannak, mert nekem anno nem volt egy sem. Azért hangsúlyozom ennyire a tanulást, mert annál könnyebb lesz majd a saját lábadra állnod, annál hamarabb fogsz tudni akár elköltözni otthonról. Attól még anyukádat ugyanúgy szeretheted, és ha például lesz lehetőséged egyetemistaként kollégiumban lakni, lehet, hogy majd a lelki békéd is helyrejön.

Anyukádon sajnos nem tudsz változtatni. Abban is biztos vagyok, hogy továbbra is ugyanúgy szeret téged. Csak néha úgy viselkednek, mint a rossz kamaszok...

Nagyon átérzem a helyzeted, tényleg! Még egyszer kitartás, azt tanácsolom, hogy mindenképp keress fel egy szakembert, vagy védőnőt, akivel rendszeresen beszélgetsz arról, hogy mi nyomja a szíved! E mellett szakkörök, fakultáció, inkább akkor legyél több időt az iskolában, ha van rá lehetőséged! De tudom, hogy nem feltétlen erre vágynál, hanem arra, hogy anyukáddal legyél.

Szívből kívánom, hogy idővel rendeződjenek a dolgaid!

Egyetértek az előzőekkel, anyukáddal úgy kellene beszélned, hogy elmondod neki egyszer ezt az egészet, hogy te szrul érzed magad és egyedül érzed magad, és neked ő a legfontosabb az életben és ne hanyagoljon el ennyire a pasija miatt mert szükséged van rá.

Az a baj, hogy a nők érzékenyebbek mint a férfiak. Jobban tudnak ragaszkodni a párkapcsolatban, majd ezt később te is meg fogod tapasztalni. Érzékenyebbek vagyunk minden rezdülésre, a hanghordozásra, mozdulatokra, gesztusokra. A nőknek szerintem elsősorban társra van szükségük akivel biztonságban érezhetik magukat, a férfit le tudod venni a lábáról egy tányér főtt kajával meg a szexszel.

Unokatesóm 40 éves, 3 gyereke van: 20, 15, 8. Férjnél van már vagy 20 éve. De volt egy időszak amikor sokat vitáztak és úgy volt, hogy elválnak. Unokatesóm teljesen kész volt, megcsinálta az otthoni dolgokat:mosott, főzött, ellátta a gyerekeket, de lelkileg nem volt képes semmit adni nekik abban az időszakban. Azt mondta nekem, hogy ha nincs mellette egy férfi akkor ő elveszettnek és gyengének érzi magát. Persze egy idő után biztos megerősödne, de akkor ez bizony ilyen érzés.

Ez kb olyan mint amikor valaki sokáig nem él kapcsolatban - megszokja. Aztán összejön valakivel, szerelmes lesz, kötődni kezd, és hirtelen el sem tudja képzelni, hogy bírta ki társ nélkül az előző éveket. Rájön, hogy üres volt az élete és fél, hogy újra kiüresedik.

35n

Hasonló a helyzetem, neked talán valamennyivel rosszabb, de nagyon meg tudlak érteni és ismerős az érzés.

13 éves voltam, amikor anya megismerkedett egy férfival. Munka miatt találkoztak. Eleinte nem hittem, hogy lesz belőle valami, de aztán lett. És ennek már több, mint két éve. Ez a férfi 250 km-re lakik tőlünk kb. Az elején azt utáltam, hogy amikor anyám ment a férfihoz, nekem apámhoz kellett menni, amiben semmi rossz nem lenne, de apám elég érdekes ember és a lakása sem olyan, hogy ott például lehet rendesen aludni, tanulni, tévézni vagy netezni. Persze volt párszor, hogy mentem anyával, de legtöbbször nem akartam, mert messze van és én nem vagyok az az utazós típus, meg nem volt kedvem ehhez az egészhez.

Azóta folyamatosan megy a feszültség. Nem azért, mert a férfi rossz ember (mondjuk vannak elég idegesítő tulajdonságai, amik néha kicsinálnak), hanem a körülmények miatt. És ez 2 éve megy. Mostanában meg anyám emlegeti, hogy “család” meg hogy “lehetne jobb családod is” (ilyenkor a párja családjára gondol), de nekem nem ő az apám, nem ő a családom. Most meg azt akarja, hogy odaköltözzümk hozzá, de én nem akarok egy olyan emberrel nap, mint nap együtt élni, akit nem szeretek, aki miatt folyamatosan feszültség van, aki nem ismer engem, arról nem is beszélve, hogy nem akarom miatta itthagyni a lakhelyemet, az iskolámat, a szeretteimet, a családomat. Nekem is elegem van. Én sokat beszélek erről anyámmal, legalább meghallgat, de hiába, változás nincs.

Szerintem próbálj meg te is őszintén beszélni anyukáddal, mást nem nagyon tudsz tenni.

15L

Egyetértek az előbbiekkel, csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy nem elég csak úgy beszélni anyuddal, annak a vége úgy is veszekedés. A hangstílusoddal tudasd vele, hogy nem egy ellenséges beszélgetést akarsz vele folytatni teli kifogásokkal, hanem csak elmondani neki az érzéseidet, nyugalomban, stressz nélkül. (Ja és az öngyilkosságról ne gondolkodj, lehet hogy most nem érzed, hogy annyira szeretnek, és csak felszínesen élsz, ez bármikor megváltozhat, próbálj törekedni efelé.)

Remélem egy picit tudtam segíteni :)