Ti, hogy élitek meg, amikor egy anya elhagyja a családját, gyerekét, férjét?

Párom 4 éves volt, mikor az anyja lelépett otthonról. Két emléke van arról, mikor még velük élt. Az egyik az, hogy veszekedik vele, mert sírt a szilveszteri bulin, a másik meg az, hogy az apjával üvöltöznek, majd az anyja összepakol és elmegy.

Hogy hogy érintette? Kezdjük ott, hogy tizen éves koráig (vagy talán még most is) bűntudata volt, mert azt hitte miatta ment el. Vagy hogy legalább közbeszólhatott volna és akkor nem veszekednek addig, hogy ez legyen a vége.

Utána jött az állandó ígérgetés, hogy majd eljön érte, meglátogatja, elviszi magával, stb. Aztán semmi. Hol csak pár napig, hol hónapokig nem látta, holott mindig megígérte, hogy eljön, de nem jött. A fél gyerekkora azzal telt, hogy sokszor egész nap a kapuban állt, hogy mikor jön az anyja, aki arra sem volt képes, hogy megemelje a telefont és szóljon, hogy nem tud menni, ne várja egész héten.

Egyszer felbukkant, hogy szeretné, ha nála lakhatna a gyerek.....de csak papíron, mert kéne utána a támogatás, de a gyerek az nem. Persze jött az anyai jogaival, de természetesen nem lett belőle semmi.

Mikor összeköltöztünk albérletbe párommal az anyja akkor is azt akarta, hogy párom paíron nála lakjon, mert akkor még csak 18 volt és hátha felvehetik így a csok-ot 3 gyerekre. Természetesen ebbe sem egyeztünk bele.

Szóval, ha közvetlen barátról, ismerősről, családtagról van szó akkor szerintem senki sem viseli jól. Én főleg nem, így hogy ennyire látom a gyerek szemszögét is. Ha idegen család akkor meg semmi közöm hozzá. Sok helyzet van, mikor jobb ha a szülők külön vannak. (Párom is örül így felnőtt fejjel, hogy az apjánál maradt és nem az anyja nevelte meg annak is, hogy nem egy marakodó pár között nőtt fel.)

Amúgy a 2 legjobb barátnőm ugyanígy járt, csak ők az apjukkal. Az sem másabb semmivel.