Szülők! Ti elfogadnátok ha a felnőtt gyerekeitek nem tartanák egymással a kapcsolatot?
A hugommal sosem voltunk jót testvérek. Gyerekkorunkban is állandóan ment köztünk a féltékenykedés, rivalizálás. Először csak apróságok, játékok meg ilyesmi miatt, később ahogy nőttünk komolyabb dolgokon is martuk egymást.
A szüleink mindig csak legyintettek hogy "Á, majd úgyis benő a fejetek lágya, és megszeretitek egymást. Ha majd felnőttként messze éltek majd egymástól, örültök ha találkozhattok." Nos, közben felnőttünk, de nem lett igazuk. Mindketten elköltöztünk már otthonról, neki is van élettársa, nekem is vőlegényem. Egymástól 30 km-re lakunk, de egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot egymással, nekem fogalmam sincs hogy mi van vele, azt sem tudom hol dolgozik, mit, hogy vannak a barátjával stb. De szerintem jobb ez így, mintha folyamatosan háborúznánk egymással.
A szüleink viszont ebbe nem akarnak beletörődni, folyamatosan erőltetik, hogy béküljünk ki, legyünk jó testvérek. Nagyon szeretem őket, de már kissé kezd kiakasztani, hogy akárhányszor találkozunk mindig előjön a téma. Folyton azt mondják, hogy hívjam fel, beszélgessek vele, találkozzunk, tegyem meg az első lépést (neki is ugyanezeket mondják), nem értik meg, hogy ezt nem akarom.
Legutóbb pl azt csinálták, hogy mindkettőnket áthívtak ebédre hozzájuk, persze a másik tudta nélkül. Nem tudom, hogy mire számítottak, de borzasztóan kínos volt az egész, főleg h egymással nem beszéltünk csak velük, de ők meg mindig direkt mondogatták h pl "kérdezd meg a testvéredet, mi újság a munkahelyén", mintha még mindig gyerekek lennénk.
Amikor legközelebb találkoztam velük, megkértem őket, hogy többet ne hozzanak ilyen helyzetbe, de ők meg azon voltak kiakadva h nem kerültünk közelebb egymáshoz.
Őszintén szólva nagyon fárasztó már ez a folyamatos csatározás a szüleimmel. Hogyan értethetném meg velük végre, hogy nem akarom a hugommal tartani a kapcsolatot, és ne erőltessék ezt? Felnőtt emberek vagyunk, el tudjuk dönteni, hogy kíváncsiak vagyunk-e egymásra.
Valaki van még hasonló helyzetben akár szülőként, vagy testvérként? Mit tanácsoltok, hogy oldanátok meg ezt a szituációt?
válasza:Ha felnőtt emberek vagytok, akkor miért nem tudjátok megbeszélni a problémáitokat, és közeledni egymáshoz?
És ha már tuti nem lesztek soha beszélő viszonyba -bárnem tudom mit tehettetek egymás ellen - akkor miért érdekel, mit mondanak a szüleitek?
válasza:Mi az oka, hogy ennyire nem vagytok képesek még beszélni sem egymással, ha egy légtérben vagytok?
Megértem a szüleidet és ha csak nem követettek el egymás ellen valami eget verő nagy bűnt, akkor teljesen érthetetlen a viselkedésetek.
Az még elmegy, hogy direkt nem keresitek egymás társaságát, de hogy a szülői házban egy ebéd közben sem vagytok képesek egymással kommunikálni az elég gáz - felnőtt emberek vagytok. Elvileg.
válasza: válasza: válasza:25 éves srác vagyok. Én még itthon élek, öcsém már elköltözött. Ő se keres engem én se őt. Már akkor se voltunk jóban mikor még itthon lakott de amióta elköltözött egyetemre jó ha 3 mondatot beszéltünk. Mindennek már 2 éve. Amikor anya szóba hozza öcsémet akkor annyit szoktam mondani, hogy "aha". Érzékeltetem hogy nem érdekel a téma de csak azért se hagyja abba. Egyszerűen mások vagyunk öcsémmel belsőre és az ember minek foglalkozzon olyannal aki nem hasonlít rá. Akár családtag akár nem. Még szülinapkor se köszöntjük egymást meg. Mindig kérdi anya megköszöntötted az öcsédet ? Err én : igen. De közben nem. És szerintem öcsém is ugyanezt mondja neki mikor az én szülinapom van.
25/f, öcsém 21/f
válasza:Igazából nálunk ez nem úgy volt, hogy összevesztünk valamin, és haragszunk egymásra, hanem inkább sosem szerettük egymást igazán.
A természetünk is teljesen különböző, ami csak egy dolog, de emellett sem jöttünk ki egymással sosem. Folytonos versengés volt köztünk a szülők figyelméért, akik mindkettőnket szeretnek, de mindig úgy gondoltuk, hogy a másikat jobban szeretik.
Sosem kerültünk közel egymáshoz. Ha bármi közösbe kezdtünk, pár perc után garantált volt a veszekedés.
Kamaszként volt a legrosszabb. 3 év van köztünk, így nagyjából egy időben kamaszodtunk. Nagyrészt miatta is lettem kollégista a középsuliban, mert nem bírtam elviselni az otthoni folyamatos háborúzást, így csak hétvégente kellett kibírni.
Aztán ahogy felnőttünk, megszűnt az örökös marakodás, és felváltotta a közöny. Az utolsó időkben amíg mindketten otthon laktunk, nem is beszéltünk egymással a köszönésen kívül. Bevallom őszintén sokkal nyugodtabb az életem, mióta külön lakom és nem találkozom vele.
Most már nem haragszom rá, csak szimplán teljesen közömbös számomra, akár a 3. szomszéd. Nem beszélgetek vele, mert nincs miről, annyira eltávolodtunk egymástól. Közös jó emlékeink sincsenek, hiszen írtam, hogy hogyan nőttünk fel. Nem tartok haragot, csak úgy érzem, hogy nem hiányzik az életemből.
És ez az, amit a szüleim nem tudnak megérteni.
válasza: válasza:Én se szeretem némelyik rokonomat, de családi összejövetelen el tudok tölteni egy ebédnyi időt anélkül, hogy paraszt módon viselkednék.
Baromi gáz, hogy ennyire sem vagytok képesek ember módjára kommunikálni egymással.
A szülőknek semmi közük ahhoz, hogy szeretitek-e egymást, tartjátok-e a kapcsolatot, ám az ő házukban az ő asztaluknál a minimum lenne, hogy normálisan viselkedtek.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!