A bántalmazott gyerekek jobbára csak tengődnek az életben?

Nem akarom másra fogni a saját sikertelenségeim, de nehezen hiszem el, hogy nincs semmi összefüggés.

A gimnázium elvégzése óta önnálló vagyok, mert nem bírtam elviselni az otthoni állapotokat.

Már 3 évesen azt hallgattam apàmtól, hogy csak azért nem tett még ki az utcára, mert soha senki nem fogadna be egy ilyen szörnyű gyereket. Nem felindultságból, hanem mindig tényként a semmiből közölt ilyeneket. Sokszor meg is vert, ok nélkül ment a lelki terror. Amikor gimibe jártam mindig azzal fenyegetett, hogy kivetet onnan, csak mert nem tetszett neki, hogy szerettek az iskolában (tanárok, diákok).

Anyut is kínozta miattam. Mindig megmondta neki, hogy szabaduljon meg tőlem, vagy ő szabadul meg tőle, ès akkor anyukám soha nem láthatja a húgomat.

Anyu nem tudott elválni, mert súlyos beteg volt, sokszor munkanélküli, nem tudott volna eltartani két gyereket. Mennünk se volt hová, a nagyszülők nem fogadtak be. Sajnos engem sem később, mikor már nagykorúként ideiglenes lakhatásra lett volna szükségem.

Valahol szégyellem az egèszet. Azóta megjártam a szegénység minden mélysègét, egyedül hajlèktalan nem voltam még, de közel hozzá már rengetegszer.

Most már 4 éve a párommal élek. Dolgozom, ellátom a háztartás rámeső részét (mivel ő is dolgozik), illetve elkezdtem az egyetemet nappalin.

Viszont továbbra is elveszettnek érzem magam, nincs semmi tulajdonom (lakás vagy más értéktàrgy), semmi pénzem, (annyi, hogy fenntartjuk magunkat ès az otthonunkat, de semmi jelentős vagyon) semmi jövőképem. Ha sikerül elvégeznem az egyetemet, egy fokkal közelebb leszek ahhoz, hogy végre embernek érezzem magam, de ott van az is, mi van, ha nem.

Sokszor érzem magam csúnyának, butának, feleslegesnek (lényegesen ritkábban, amióta a párommal együtt vagyunk), és félek a hajlèktalanságtól vagy a még rosszabbaktól.

Úgy érzem, perspektívák nélkül tengődöm...

L