Van itt olyan aki megsínylette a szülei válását? És aki nem élte meg akkora törésként?

7 éve váltak el, akkor voltam 11 éves. Nem nagyon voltak barátaim, ezért mindig a családomra támaszkodtam, így nekem ez nagy törés volt. A válásról is csak véletlenül vettem tudomást, amikor beleolvastam egy asztalon hagyott levélbe.

Húgom nagyon jól viselte, semmi se látszott rajta, én a suliban se tudtam végig ülni az órákat, mert folyton elsírtam magamat. 3 évig pszichológushoz jártam depresszió miatt és elkezdtem a körző tűjével szavakat vésni a bőrőmre. A szerelembe menekültem, mániákusan akartam, hogy szeressen valaki, aki betölti a bennem lévő űrt. Ennek egy rémes első szerelem lett az eredménye 14 évesen. Aztán egy spiritualitás rajongó ismerősöm elrángott egy Agykontroll tanfolyamra, és ez mentett meg. Bár onnan még hosszú volt az út, amíg kilábaltam, de most már teljesen jól vagyok.

Illetve, maradtak következményei. Még mindig imádom a szüleimet, de mivel egyedül haygtak a problémáimmal (ráadásul az első kapcsolatomból nem bírtam kiszállni, amíg lelkileg meg nem erősödtem), ezért beszűkültem és már csak magamra számítok. Önző lettem, és ha döntést kell hoznom, mindig azt nézem először, hogy nekem mi a fontos, mások érdekeivel pedig csak akkor foglalkozom, ha az nem okoz nekem kárt. Ebből a logikából levezethető az, hogy eszem ágában sincs még egyszer pasit látni magam körül, mert úgy érzem, akkor fel kell adnom a szabadságomat (a családalapításról ne is beszéljünk, messziről kerülöm a gyerekeket). De! A lényeg az, hogy már boldog vagyok és még barátokat is szereztem, akik igyekszenek megérteni a helyzetemet. Még most, 7 év után sem értem célba, még hátra van az a harc, amiben saját magammal küzdök meg (elsősorban az önzőségemmel és a makacsságommal), de pozitívan állok a dologhoz.

Nem volt törés, mert

- még óvodás voltam

- jó kapcsolatban maradtam apámmal is

- a szüleim sem marták egymást, nem pocskondiázták egymást előttem stb.