Nem gonoszság őket tévhitben hagyni?

Nemrég vettünk lakást a családunkhoz közel. Eddig tőlük távol éltünk, de adódott egy lehetőség és a férjem ezentúl otthonról is dolgozhat. Egyrészt az ár miatt döntöttünk a családhoz közeli város mellett, sokkal olcsóbban kaptunk itt lakást, mint a régi lakóhelyünkön, ahol az önerőnk sem lett volna elég talán. Kb 2-3 évig tervezünk a lakásban élni, majd aktuális lesz a gyerekvállalás, illetve előtte még külföldre szeretnénk költözni, családot már egy másik országban alapítanánk. A lakást ki akarjuk adni, hogy más fizesse tovább a hitelünket. Egyébként egy egyszobás lakásról van szó, nagyon kicsi, szóval amúgy is hamar kinőnénk.

A szüleink mégis mintha megnyugodtak volna, hogy végre megállapodtunk. Évek óta folyonos mozgásban éltünk, már egyenesen unalmas lesz egy helyben lenni. Több várost megjártunk már, mind messze a családjainktól, egyedül most élünk hozzájuk közel. A szüleinknek mindig is ez volt az álma, hogy hozzájuk közel éljünk, bármikor mehetünk nekik segíteni a ház körül, ha unoka lenne, őket is láthatnák kedvük szerint, de azért annyira nem laknak közel, hogy nekik kelljen minden héten többször bébiszitterkedni, mint pl a testvéreméknél, akik a szüleimtől pár km-re laknak és állandóan lepasszolják a gyereket, nekem ez nem menne (40 km-ről van szó). Szóval nekik most pont ideális minden.

Csakhogy egy gond van: én. Én nem akarok itthon gyereket vállalni, engem még vonz külföld. A férjemnek is sokkal jobb karrierlehetőségei lennének kint. Nyelveket tanulok még mindig, hogy kint boldogulhassunk, folyamatosan tájékozódom az adott országról, egyszerűen készülök a kinti életre és nem fogom eldobni ezt egy egyszobás kis lakásért, amit pár év múlva úgyis kinövünk.

A szüleim nem értik, szerintük pár évre nem lehet lakást venni és egyébként is, a "hazaköltözésemet" úgy értelmezik, hogy nem bírtam máshol megélni, hogy honvágyam volt. Pedig szerettem mindegyik helyet, csak mivel kiadásra szánjuk idővel a lakást, tudjuk, hogy úgy könnyebb külföldről kiadni, ha a rokonokhoz közel van a lakás.

Már most hallgatjuk, hogy milyen jó, hogy végre a családhoz közel megállapodtunk és ott maradunk örökre. Holott tudjuk, hogy ez nincs így, és nem akarjuk, hogy hamis ábrándok közt éljenek. De hogy nyelessük le velük azt a békát, hogy ez a lakásvétel csupán taktikai döntés volt, pénzbefektetés, és mi pár éven belül továbbállunk? Anyósom már az unokáért magyaráz. Én meg közben tudom, hogy sosem lesz olyan unokája, akit ő akar, közelit, minden héten látottat, maximum egy skypeos lesz neki.

Sajnálom őket, de szerintem meg kellene mondani nekik az igazat, még ha nagyon ki is fognak akadni (anyámnak már próbáltam adagolni, ő agresszíven kifakadt, hogy mit gondolunk mi, mi nem kellünk sehova külföldre). Ti hogy kezdenétek? Bűntudatom van.