Nem gonoszság őket tévhitben hagyni?
Nemrég vettünk lakást a családunkhoz közel. Eddig tőlük távol éltünk, de adódott egy lehetőség és a férjem ezentúl otthonról is dolgozhat. Egyrészt az ár miatt döntöttünk a családhoz közeli város mellett, sokkal olcsóbban kaptunk itt lakást, mint a régi lakóhelyünkön, ahol az önerőnk sem lett volna elég talán. Kb 2-3 évig tervezünk a lakásban élni, majd aktuális lesz a gyerekvállalás, illetve előtte még külföldre szeretnénk költözni, családot már egy másik országban alapítanánk. A lakást ki akarjuk adni, hogy más fizesse tovább a hitelünket. Egyébként egy egyszobás lakásról van szó, nagyon kicsi, szóval amúgy is hamar kinőnénk.
A szüleink mégis mintha megnyugodtak volna, hogy végre megállapodtunk. Évek óta folyonos mozgásban éltünk, már egyenesen unalmas lesz egy helyben lenni. Több várost megjártunk már, mind messze a családjainktól, egyedül most élünk hozzájuk közel. A szüleinknek mindig is ez volt az álma, hogy hozzájuk közel éljünk, bármikor mehetünk nekik segíteni a ház körül, ha unoka lenne, őket is láthatnák kedvük szerint, de azért annyira nem laknak közel, hogy nekik kelljen minden héten többször bébiszitterkedni, mint pl a testvéreméknél, akik a szüleimtől pár km-re laknak és állandóan lepasszolják a gyereket, nekem ez nem menne (40 km-ről van szó). Szóval nekik most pont ideális minden.
Csakhogy egy gond van: én. Én nem akarok itthon gyereket vállalni, engem még vonz külföld. A férjemnek is sokkal jobb karrierlehetőségei lennének kint. Nyelveket tanulok még mindig, hogy kint boldogulhassunk, folyamatosan tájékozódom az adott országról, egyszerűen készülök a kinti életre és nem fogom eldobni ezt egy egyszobás kis lakásért, amit pár év múlva úgyis kinövünk.
A szüleim nem értik, szerintük pár évre nem lehet lakást venni és egyébként is, a "hazaköltözésemet" úgy értelmezik, hogy nem bírtam máshol megélni, hogy honvágyam volt. Pedig szerettem mindegyik helyet, csak mivel kiadásra szánjuk idővel a lakást, tudjuk, hogy úgy könnyebb külföldről kiadni, ha a rokonokhoz közel van a lakás.
Már most hallgatjuk, hogy milyen jó, hogy végre a családhoz közel megállapodtunk és ott maradunk örökre. Holott tudjuk, hogy ez nincs így, és nem akarjuk, hogy hamis ábrándok közt éljenek. De hogy nyelessük le velük azt a békát, hogy ez a lakásvétel csupán taktikai döntés volt, pénzbefektetés, és mi pár éven belül továbbállunk? Anyósom már az unokáért magyaráz. Én meg közben tudom, hogy sosem lesz olyan unokája, akit ő akar, közelit, minden héten látottat, maximum egy skypeos lesz neki.
Sajnálom őket, de szerintem meg kellene mondani nekik az igazat, még ha nagyon ki is fognak akadni (anyámnak már próbáltam adagolni, ő agresszíven kifakadt, hogy mit gondolunk mi, mi nem kellünk sehova külföldre). Ti hogy kezdenétek? Bűntudatom van.
Ne legyen bűntudatod azért, mert olyan életet szeretnél élni, amilyet elképzeltél. Ez a te életed (és a párodé) nem a két jövendőbeli nagyié.
Mielőtt elmennétek előtte pár hónappal mond meg kerek-perec, ne éreztesd, hogy van beleszólásuk. Ez a ti döntésetek, senki másé.
Én is így érzem, hogy nem szabad húzni hiába tervezünk még éveket itthon (pontosabban 1-3 között, meglátjuk még). A lakásba is bele akartak szólni, hogy mindenből extra jó minőséget vegyünk, hosszútávra tervezzünk, meg hogy nagyobbat vegyünk, inkább beleadnak még, de mondtuk nekik, hogy felesleges, nem maradunk itt, de nem értették meg. Mint írtam, anyámnak egyszer megmondtam, hogy ne gondolja, hogy itt maradok, mikor előttünk a rengeteg lehetőség külföldön, erre kinevetett. Egy déli országba mennénk, lehetőleg tengerhez közel, mikor elmondtam neki ezt is, csak még inkább gúnyolódni kezdett. Pedig már jártunk az adott országban, imádjuk, tanuljuk a nyelvet, jó szakmánk van, mi lehetne akkor a gond?! A lakás meg jó befektetés volt, 10 év múlva, ha lejár a hitel, nagyon jó lesz, hogy van egy kis lakásunk itthon, egy kis saját vagyonunk.
De hát hogy magyarázzuk ezt el olyan szülőknek, akik mióta elköltöztünk a szülői házból, mindent megtettek, hogy hazaköltözzünk?! Több éve hallgatjuk a "nektek itthon lenne a legjobb" szöveget.
Plusz az én szüleim arra is rájátszanak, hogy hárman vagyunk lányok, apám már nyugdíjas, mire elköltöznék, már 70-hez lenne közel (késői gyerekek vagyunk). Közben ott van nekik a közel 150 m2-es családi ház, rossz szigeteléssel, fa tüzeléssel, több ezer m2-es, hatalmas udvarral, már most is csak a férjem és a sógorom segítségével bírják fenntartani. Néha, ha ők nem érnek rá, külsős segítséget hívnak. Mikor mondom, hogy számoljanak a ház eladásával és inkább vegyenek egy lakást a városban, lázadoznak, mint két kamasz, kifogásokat keresnek. De közben meg velünk számolnak, hogy majd mi fenntartjuk nekik, ha apám már nem bírja. És ha mi elmegyünk, a testvéremék kapcsolata meg nagyon ingatag, lehet nem marad nekik segítség. Gondolom, ezért ránk számítanak öregkorukra.
és ha egyszer pl férjed meg sógorod nem tudja vagy épp nem akarja finanszírozni a szüleid életét?
most nem gonoszságból, de ha pl kiesik a melóból vagy valami, meg amúgy is ti is gyereket akartok és gondolom inkább rákölteni, mint feleslegesen fűteni 100 nm2-ért
Minek van bűntudatod?
Fel kéne nőni, nem csak papíron, hanem fejben is.
Leülteted őket, elmondod, mit csináltok a jövőben és pont.
Én megmondtam két hónappal kiköltözés előtt, hogy eljövök. Persze ment a hiszti, nem mész sehová, stb., de kit érdekelt?
Indulás előtt egy nappal összecsomagoltam, és másnap kiléptem bőrönddel az ajtón. Volt sírásrívás, meg előtte milyenszemétvagy, de leszartam.
Az én életem, nem az övék.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!