Mit csináljak, ha az anyukám nem normális (Leírásban részeletek)?

17 éves vagyok. Három testvérem van, de már csak hárman lakunk vele. Elviselhetetlen. Amint hazajön a munkából, egyből elkezd ordibálni mindannyiunkkal minden kis apró dolgon, aztán ő fogja magát, leül és telefonozik egész(!) nap. Tőlünk várja el (17, 12, 11 éves gyerekek), hogy az egész házat igazából rendbe tartsuk, amihez csak úgy megjegyezném, hogy amit tudunk megcsinálunk. Mi söprögetünk ki MINDENHOL, felmosunk, mosogatunk (bár ezt nem csináljuk meg minden nap), szemét összeszedés (üres palackokra meg ilyesmikre gondolok), bevásárlás... Ő meg semmit. Aztán elkezd velünk üvöltözni, de nem halkan, hanem úgy, hogy igazából az egész lakótelep zeng a hangjától, ja amúgy egy társasházban lakunk, papírvékony falakkal. Van két kutyánk is, nem tudom eldönteni, hogy nekünk, gyerekeknek vagy a kutyáknak van rosszabb sorsuk. A kutyák igazából csak és kizárólag a szobáinkban lehetnek, ki sem tehetik a lábukat az ajtóküszöbön, ha már meglátja őket az ajtóban, akkor üvöltözik velük, meg fenyegeti őket, hogy takarodjanak a helyükre vagy megöli őket. Nekünk is folyamatosan fenyegetőzik, hogy elmegy innen, itt hagy minket, lényegében minket állít be a rosszaknak, ráadásul úgy lehord minket mindennek, mintha rosszabbak lennénk, mint amilyen Hitler volt. Nem viccelek, minden rossznak el lettem már mondva, ami csak létezik, és ezt hosszú perceken át hallgathatom többször is. Régebben nem volt ennyire agresszív és még le sem írtam mindent, amit csinál. Testi fenyítést nem használ, ez szerintem fontos, de a lelkünbe annyira beletipor, és a legnagyobb baj, hogy már a 11 éves testvérem is el lett mondva midennek. Egyszerűen nem normális. Apukánk külföldön él, most fognak elválni (hálIstennek), ő sem sokkal jobb, habár ő nem használ ránk durva szakat meg úgy semmi, és talán vele pont ez a baj, hogy kicsit sem érdekli, mi van velünk, Soha életében nem volt jó apa, nem nagyon törődik velünk. Mármint törődött egészen addig, amíg anyukám be nem adta a válópert. Mostmár próbálkozik, de azért nálam 17 év szinte apuka nélkül, az mégis 17 év. Nagyobbik testvérem már nem él itthon régóta, fél éve lakott it pár hónapot, amikor nem tudott máshova menni személyes problémák miatt, de őt is kiakasztotta (mármint anyukám). Ja és most összejött fél éve kb. egy másik emberrel (ismét mármint anyukám), akit amúgy egyikünk sem kedvel, erről is tudnék hosszasan mesélni, hogy hónapokig hogy keserítette meg az életünket ezzel a szituációval pl. idehozta napokra, hogy aludjon itt, miközben még azt sem tudtuk, hogy ki az Isten ez az ember kb., aztán már a gyerekeit is idehozta. Persze ezt ezután belátta, hogy nem jó, mert észrevette, hogy már egyikünkkel sem ápol anyukánk olyan kapcsolatot (Mert aztán azelőtt olyan fényes volt... irónia) és rájött, hogy mivel elválnak, benne van a pakliban, hogy nem hozzá kerülünk. Egy ideig utána normális lett, aztán jött az, amit az elején leírtam. Nem tudom mitévő lehetnék, utolsó évem az iskolában, más családtag nem lakik itt, szóval az elköltözés is fura lenne (1 óra autóval a legközelebbi rokon, de az iskolát utolsó évre nem akarom otthagyni vagy váltani), főleg, hogy azért én ezt eléggé kínosnak élném meg, hogy egyik szülőmmel sem lakom, csak nagyszülővel vagy valamilyen más rokonnal. Másoknak nem mondom, hogy mi megy itthon, ezt csak szűk családi kör tudja (mi testvérek, és anyukám egyik testvére, valamint családja), nem is merem mondani, nem akarom, hogy bárki úgy kezelne, mintha valami lelki sérült lennék, bár benne van a pakliban, hogy lassan pszchihológiai eset(ek) leszek(ünk), ha már nem vagyunk azok, meg gáz lenne, hogy megtudják mások, hogy egy ilyen borzalmas környezetben élek. És nem szeretném lejáratni sem magamat, sem a szüleimet ezzel az egésszel, bár anyukám ezeket a szituációkat előszerettel meséli másoknak csak kicsit átszínezve, mintha mi lennénk a rosszak. Utána amikor az adott ember elkezd velünk is beszélni, és észreveszi, hogy nem vagyunk olyan elvetemült alakok, mint amilyennek beállít minket néha, és megtudják a mi szemszögünkből is a sztorit (hárman, akik még vele lakunk, kb. ugyanúgy éljük meg, meg szoktuk beszélni, de nem mindenben értünk egyet mi sem), akkor meglepődnek. Nagyon. Mit lehetne tenni? Ha azt mondanám neki, hogy menjen már el egy orvoshoz, mert nem normális, azzal nem lennék előrébb, sőt, valószínűleg kidobna a házból (ahogy azt annak idején a nagyobbik testvéremmel tette, csak nem ebből az okból kifolyólag). Könnyű azt mondani, hogy egy év már csak, és elmehetek, az a baj, hogy már évek óta számolgatom, hogy már csak ennyi, és vége, elmegyek egyetemre, soha többet nem jövök vissza, egyre rosszabb és rosszabb lesz minden. Normálisan nem lehet vele megbeszélni a dolgokat, mert amint oda jutunk, hogy benne mi a rossz, ő mit csinál rosszul, nem fogadja el, bemeséli magának, hogy nem így van és újra mi leszünk a rosszak. És a legnagyobb baj, hogy sokszor el is hiszi azokat a dolgokat, amiket magának bebeszél.