Az természetes hogy mindíg a szülőnek van igaza?

"Az természetes hogy mindíg a szülőnek van igaza?"

Nem Kérdező, egyáltalán nem természetes, a családi vitákban hol az egyiknek, hol a másiknak van igaza, másfelől a témák zömében nem is egyféle igazság van, csak nézőpontok és hozzájuk tartozó igazságok.

Ha az embernek nincs igaza, ezt illik belátni és bocsánatot kérni, az illető helyzetétől függetlenül.

5-ös, és ez egy kicsit baj. Ezért nem tudnak a gyerekükről semmit, ha valami lelki baja van, arról is max későn értesülnek, mert a nevelés alatt azt értik, hogy majd ők megmondják, irányítják a gyereket, sokszor rátelepszenek, uralkodnak rajta. Van persze kivétel. Azon ismerőseim, akik a szüleivel nem ebben a klasszikus, szülő-gyerek viszonyban, hanem kvázi haveri viszonyban vannak, sokkal kiegyensúlyozottabbak. Nem merevek, tudják, hogy a faternak bármit elmondhatnak, ugyanúgy, mint nekem, a havernak. Nem okoskodás, kioktatás, vagy lecseszész lesz a válasz. Nyilván a korbéli előny és az élettapasztalat végett próbál az ilyen szülő is tanácsot adni, de ha egy laza viszony van a gyerekkel, akkor a gyerek kisebb valószínűséggel veszi "kioktatásnak", és nagyobb valószínűséggel fogadja meg azt a tanácsot. Csak gondolj vissza a gyerekkorodra. Melyik tanácsot fogadtad meg szívesebben, amelyiket a szülő adott, vagy amelyiket egy idősebb haver?

Én mindenképpen inkább haveri viszonyban próbálok majd lenni a lányommal, talán akkor jobban beavat az életébe, mint én a szüleimet a sajátomba, nem lesz neki gáz, ha a fater megy érte, kíséri bárhova. Mondjuk ezért sokat nem kell "tennem" külön, mert alapjáraton is egy túlkoros gyerek vagyok, ez van. Néha előjön sajnos a szigor, mert ezt a mintát láttam, és nem tudom teljesen levetkőzni a dolgot, de próbálom általában elkerülni.

Valahogy nekem többet ér az, hogy ha odagurulok majd autóval a lányomért a suli elé, akkor ne szemlesütve modja a barátnőinek, hogy "Ó vazze, itt van fater", hanem vigyorogva, kvázi büszkén, hogy "Sasoljátok, ő ott a faterom, na hali". Csak az érzékeltetés végett, szerintem a kettő teljesen más szülő-gyerek viszonyt tükröz. Meg lehet kövezni, de sose voltam a "tekintély-elv" híve, semmiylyen téren, még nevelés terén sem. Arról nem is beszélve, hogy nincs olyan emberi kapcsolat, viszony, ahol a tekintély vagy az extra tisztelet magátől értetődő lenne. Mindekettőt ki kell érdemelni, de a legjobb az az, ha a két fél egyenlőként kezeli egymást. Tehát a gyerek hiába kisebb, fiatalabb, mint én, ugyanúgy ember. A tanár hiába tanár, ugyanúgy ember. A főnök az hiába főnök, a pozíció miatt senki se több. Lehetne még sorolni.

A kérdésre visszatérve: egy normális szülő-gyerek viszonyban számomra elfogadhatatlan, hogy mindig a gyerek a hülye, a hibás. Meg kell beszélni, és még az is lehet, rájön a szülő, hogy "Bazzeg, tényleg én vagyok a hülye". Ha már be tudod látni a hibádat, hogy hibáztál, na az vall intelligenciára, nem pedig a "ki, ha én nem" viselkedés.