Milyen szülő az, akinek hetekig kell hálálkodni mindenért, magától semmit sem ad szívesen?

Anyámnak a mániája, hogy olyan érzést keltsen bennem, mintha élete végéig a lekötelezettje lennék olyan szívességekért, amiket más anya szíves-örömest tesz meg a gyerekének vagy az unokájának. Sokszor vesz olyan dolgokat nekünk, amiket mi nem is kérünk vagy nincs is rá feltétlen szükségünk, és utána napokig az minden második mondata, hogy "szívesen". Van, hogy amikor eljön hozzánk, lányomat (12 éves) kérdezgeti, hogy drága kisunokám, mit süssek neked, milyen süteményt szeretnél, lányom mond rá valamit, majd amikor pár nap múlva anyám felhív azzal, hogy kész a palacsinta például, gyertek el érte, és én azt mondom, hogy most dolgozok, nem tudok érte elmenni, meg se hallja, már azt szajkózza, hogy szívesen. Majd miután elhozom, megköszönöm neki persze, és másnap már hívogatja a lányomat, hogy ő miért nem hívta fel és köszönte meg neki külön. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért jó neki, ha kikényszeríti az emberből az örökös hálálkodást. Amikor néha meghív minket ebédre, akkor is úgy szokta, hogy elkezdi sorolni, képzeld el, ez a hús kétezer forintba került, a salátához a zöldségek háromezerbe, a süteménybe a tölteléket borzasztó nehéz volt bekeverni, és akkor egyen jóízűen az ember. Párom édesanyja szinte minden héten főz az egész családjukra, de egyszer nem hallottam még ilyeneket a szájából. Szívesen teszi, örül, ha adhat valamit a szeretteinek. Egyébként másokkal nagyon kétszínű is, amikor mennek hozzá ismerősei, tukmál rájuk mindenféle kaját mézes-mázoskodva, hogy egyél drágicám, másnap meg nekem panaszkodik, hogy képzeld, ezek felzabáltak mindent, amit eléjük tettem. Mikor kérdezem, hogy mégis mire számított, ha megkínálta őket, az a válasz, hogy attól még nem kell mindent megenni. Egyszerűen nem értem, hogy lehet ilyen egy szülő nem csak idegenekkel, hanem a saját családtagjaival is.