Nem bírom már ezt, ti hogy élnétek túl?

Lehet, hogy hosszú lesz, bocsi.

Már kicsi korom óta nincs nagy önbizalmam, így neveltek fel anyámék. Állandóan irányítgattak, azt kellett csinalnom amit mondtak.

Egy szép napon megismerkedtem életem szerelmével, összeköltöztünk, szerettük egymást, majd együtt vártuk szerelmünk gyümölcsét. Miután elmondtam a nagy hírt, anyámék ránk szálltak, hogy ezt nem így kell, nem úgy kell, miért itt van ez a bútor, miért ilyen veszélyes stb. Páromat és engem nagyon idegesített, hogy így beleszóltak mindenbe. Hiába kértem őket, hogy hagyják abba, nem hagyták, és mi egyre többet veszekedtünk. Babánk megszületése után mèg rosszabb volt a helyzet, minden nap feljártak babázni, de kindig az volt a vège, hogy kritizáltak minket, és már a gyereknevelésbe is beleszóltak. Párom kicsivel több, mint egy évig bírta ezt, sajnos szétmentünk. Egyedül nem tudtam fizetni az albit, ezért kènytelen voltam a gyermekemmel visszaköltözni anyámékhoz. Elvesztettem a nagy Ő-t miattuk, és magam miatt is, mert nem voltam kemènyebb. Ezt mindig is bánni fogom, de már nem tudtam megmenteni a kapcsolatunkat, sok volt a veszekedés, a vita, és el is hidegültünk egymástól.

Mindent szèpen megcsináltam a házban, de ezt is kritizálják. Nem bírom már idegekkel. Nèha szükségem van arra, hogy egyedül legyek, ilyenkor megkérem őket, hogy vigyázzanak a kicsire. Már ez is baj, pont ma rótták fel. Nem bírom már ezt az életet, gyerekre sem tudok sajnos koncentrálni nagyon, ez miatt. Kevesebb a türelmem, hiába kérem őket, hogy vegyenek vissza, de nem megy. Pár hónap múlva tudunk csak elköltözni, addig valahogy ki kell bírnom. Csak nem tudom, hogy addig hogy legyen. Tudom, hogy én vagyok a gyökér, hogy nem tudok a sarkamra állni.