Ti elmondanátok anyukátoknak, hogy mennyi sérülést okozott az évek alatt nektek, vagy hagynátok a dolgot és a kapcsolatot hanyagolnátok?

Elèg hosszú lesz.

Az egész már kis gyerek koromra vezethető vissza. Anyukám soha nem engedett el sehova osztalytàrsaimhoz játszani. Ez persze a későbbiekben sem változott, csak rosszabb lett. Tini koromba iskolából 15 percem volt haza érni, évente 2x mehettem el valahova kimozdulni. Osztálykirándulásra nem mehettem, a cuccaimat àllandóan nézegette, az akkori cseteleseimet is ellenőrizte apukámmal együtt kèmprogramok segítségével.

Sajnos nem tudtam semmit tenni. Nos ezek miatt èn rengeteget hazudtam, titkolóztam előttük.

Aztán 16 éves lettem mikor megszületett a testvérem.

Akkor minden sokkal rosszabb lett. Délutánonként iskola után míg anya a vállalklzását fejlesztette én vigyáztam a testvéremre. Volt hogy tanulni se tudtam mert nem volt rá időm. Ha húztam a számat akkor én voltam a szemét mert mi az hogy nem vigyázok a testvéremre. Nekem ez kutya kötelességem. Ha szembe mertem szállni akkor felpofozott.

A testvérem a mindene, soha nem szólt rá semmiért. Vt hogy reggel aludtam és úgy rá ugrott a hátamra/gerincemre hogy percekig meg se tudtam mozdulni. Akkor se foglalkozott vele én voltam a hibás.

Ahogy 18 éves lettem elköltöztem.

Sajnos elég sok hülyeséget csináltam ezt aláírom. Akkor volt hogy segítettek is.

Nos már nekem is családom van. Anyukámnak a mai napig a testvérem a mindene. Ha a valaki kèrdezi őt, én mintha nem is lèteznék. Az unokájával nem foglalkozik, nehogy a testvérem féltékeny legyen. Ha nekik kell segítség èn rögtön ugorjak. Ha nekem kellene akkor rögtön kifogások vannak.

Borzasztó sok felgyülemlett fájdalom van bennem.

Gondolkodom rég óta, hogy ezeket el kellene mondanom neki.

Szerintetek?