Hiba volt ezt elmondanom anyának?

Anya megdicsért, hogy milyen szép arcom, és élő szemem van, én meg erre, azt mondtam, hogy:

-Köszi, de milyen lenne? Hullás?

Erre a nővérem megszólal:

-Hát szebb, mint az én szemem, mert az életuntságot tükröz a depresszió miatt, te pedig csupa vidámság vagy és még nem törtél meg.

Erre kibukott belőlem, hogy:

-Dehogynem, én 12-13 évesen felmentem egy késsel a fürdőszobába felvágni az ereimet, de végül nem tettem meg, mert gyáva voltam hozzá.

Utána kérdezgetett, hogy miért nem beszéltem meg vele a dolgokat meg ilyenek, de én mindig olyan gyerek voltam, aki megmondja, hogy mi a baja, sosem titkoltam előle semmit, és ezt mondtam is neki. Meg azt is, hogy mindez az akkori helyzetemen semmit sem javított, hogy otthon elmondtam neki, hogy ki hogyan gúnyolt, bántott meg, és, hogy hogyan bántottak a tanárok.

Szerintetek ez hosszútávon fogja befolyásolni a kapcsolatomat anyával?

Innentől kezdve mindent és mindig el kell neki mondanom?

Szerintetek mit reagálna, ha lenne egy pasim, és szakítanánk, rögtön rohanna utánam és folyton figyelne, hogy még véletlenül se tudjam megölni magam?

Már nagyon bánom ezt a megszólalásomat, de sajnos olyan ember vagyok, aki előbb beszél, mint gondolkodik.