A családom tett vegetáriánussá?

26/N vagyok, van 1 húgom és 1 nővérem, sok unokatesóm, én vagyok az egyetlen vegetáriánus a családban, 4 éve.

Gyerekkorunkban sok hely közt ingáztunk; szinte ugyanannyi időt töltöttünk a szüleinkkel a pesti panelban és az apai nagyszüleinkkel tanyán, csirkék, disznók közt, anyai nagymamám tanyáján pedig szintén csirkék, de kacsák is voltak, nagybátyánk tanyáján tehenek és birkák voltak, ott is sokat játszottunk, „le voltunk adva” ide-oda iskolaszünetben végig, júniustól szeptemberig, valamint iskolaidőben is minden egyes hétvégén péntektől vasárnap estig.

Ez nem panasz, gyönyörű, igazi gyerekkorunk volt, szeretetben. Soha nem éheztünk vagy fáztunk, voltunk viszont jó piszkosak nyáron és nem ismertük a playstationt vagy a nintendót vagy fenetudja mi ment a ’90-es években. :D

Az első emlékem a hússal anya csirkemell falatkái, töltött paprikája, bolognai spagettije. Ő ilyeneket csinált mikor kicsik voltunk. Nem lehetett felismerni benne az állatot, finom volt, szerettük.

Ha nagyszülők, rokonok tanyáin laktunk, akkor pedig együtt játszottunk az állatokkal is sokszor. Láttam kiscsibéket kikelni, egyszerre rengeteg volt, napos csibeként el is adta mamám, de ki is sajátítottunk mi gyerekek egyet-egyet magunknak, akiket elneveztünk, külön neveltünk fel. Meg voltak az ólban tartottak. Láttam kis bocit szopizni a mamájából. Volt kisbárányom is, egy fekete színű. Volt egy kakasunk, Tamásnak hívtuk. :D

Voltak persze cicáink is és 1 kutyánk is. A malackák közé nem engedtek, azt mondták, azok harapni is tudnak.

Aztán láttunk disznóvágást, minden évben többön is ott voltunk. Ettünk sült vért, levest, amiben úszott az agya. Kocsonyát, disznófejet. Pacalt. Megvannak azok az emlékek, mikor mamám pucolja a belet az ürüléktől, amiből aztán majd hurkát, kolbászt tölt apám.

Számtalanszor láttam anyámat elvágni a csirkék torkát és kivéreztetni őket, kopasztani majd a beleket a macskáknak adta. Akkor persze nem tudtuk, hogy a saját, néven nevezett csirkéink is köztük vannak. Megettük minden részüket. A pörköltben benne volt a feje, tarajostól, lábastól, farostól, mindenestől, de persze darabokban. Mindig enyém volt a taraja meg az agya.

Nekem ez ment mióta az eszemet tudom 9-10 éves koromig. Ebben nőttem fel.

Aztán egyre kevesebbet lettünk „leadva” így tanyára, mert nővérem gimis lett, nekem 7.-8. osztály jött. Városiasodtuk, húgom számítógépfüggő lett és menzás kaját meg anya főztjét ettük. Valahogy ezeket a korai, tanyasi gyerekkor emlékeket hanyagoltam. Ettem húst csirkemell filéként, pizzán, bolognai spagettin, stb. Tehát felismerhetetlenül. Semmi taréj, semmi agy, semmi bél…

Aztán mikor egyetemre kerültem, magamnak kellett vásárolnom. A hűtőpult mellett elhaladva felelevenedtek ezek a gyerekkori „élmények” és beszélgettem erről tesóimmal. Ők elintézték azzal, hogy hát igen, sok mindent már ők se bírnának megenni, de gyerekként azt fogadták el, amit a szüleink elénk tettek. Anyuék csak annyit mondtak, hogy: de hát ez az élet rendje, hús az kell.

Amikor ezt a történetet elmeséltem egy barátomnak, aki pszichológiát tanult az egyetemen, azt mondta, szerinte ezek tettek vegetáriánussá, ezért nem bírok húst enni. Mert aki sosem tudatosította magában azt, hogy állatot eszik azáltal, hogy felismerhető részekként eszi a húst és a belsőségeket, látja az életüket, halálukat és feldolgozásukat gyerekként ilyen részletesen, mint én, az sosem azonosítja az ételét az állattal, ami volt. A tesóim pedig, akik ugyanezeket átélték egy „direkt vakságot” vállaltak ebben a témában.