Mi az oka annak, hogy valaki mar mar betegesen ragaszkodik olyan szulohoz, aki szinte csak artott egesz eleteben es semmi jot nem tett a gyerekevel?

Én nem vagyok pszichológus, de anyám hasonló mintát mutat, és beszélgettem erről a volt pszichiáteremmel.

Anyámról azt kell tudni, hogy gyerekkorában az apja állandóan verte, nem egyszer csontját is törte részegen. Amikor anya megismerkedett apával, és végre elmenekülhetett a terror elől, amelyben addig élt (mert hogy apám sosem emelt kezet senkire), azt hihetnénk, megtalálta a boldogságot. De nem. Elvált apámtól, és azóta együtt van egy hirtelen haragú, erőszakos állattal, aki nem csak üti-veri, de már meg is késelte egyszer, legalábbis egy esetről van tudomásom.

Kérdeztem erről a pszichiátert, hogy anyának ez miért jó így. Azt felelte, az emberek tudat alatt abban a helyzetben érzik biztonságban magukat lelkileg, amelybe gyerekként beleszoktak, és felnőttként is - ki jobban, ki kevésbé - ugyanazt a helyzetet igyekszik magának megteremteni. Még akkor is, ha külső szemmel nézve ez nem egészséges.

A srác a leírásodból nem tapasztalt még más életet, mint amit leírtál, de attól még szinte 100%, hogy neki ez így jó. Ha valóban változtatni akarna, már rég megtette volna, nem hagyná lebeszélni magát. Persze lehet, hogy ez még saját maga előtt sem tiszta.

Sajnos csak laikus vagyok, aki "olvasott sokmindent", véleményem szerint azonosult az agresszorral a srác, elfogadta a szülői mintát és ezért ragaszkodik hozzájuk.

Ez lehet az egyik része a dolognak, másik pedig, hogy az életben nem lát lehetőségeket: semmit nem lát, "azt se tudja miként kellene elkezdeni", mert (feltételezés) esetleg azt hallotta kisgyerekkora óta, hogy "semmire se vagy jó", "ne kezdj bele semmibe", "semmire se fogod vinni", "kétbalkezes-ballábas", "ilyen lusta-stb (minden rossz tulajdonságok összessége) embert még nem is láttam", stb.

Van aki gyerekként lázad az ilyenek ellen ("csak azérrtis megmutatom"), van akinél pedig sajnos ezek a mondások részévé válnak, önbeteljesítő jóslatként működnek, 0 önbecsülést és önbizalmat eredményeznek.

Ha bele is kezd valamibe és netán az nem sikerül, akkor jön a "hát igen, mgmondták, hogy én semmire se vagyok jó" és hasonlók.

Ehhez hasonló kérdést már én is kiírtam egyszer, még évekkel ezelőtt, mert engem is érdekel ez. Külső szemlélőként valóban nehéz az ilyet megérteni. Van is egy olyan orosz mondás, hogy "más családja sötét erdő". Én csak a saját példámat tudom hozni: magam is hasonló helyzetben voltam, és amikor -- a 20-as éveim végén, tehát már elég későn -- előttem volt a lehetőség, hogy kiléphessek, olyan iszonyatos rettegés tört rám, amit leírni sem tudok. Hogy mi lesz "odakint"? Ekkor éreztem át igazán, hogy a biztos rossz az jobb, mint a bizonytalan. De mivel választásom nem volt, így mentem. Annyi holmival, amennyit el tudtam vinni. Hogy rossz volt-e aztán? Iszonyatosan! Borzasztó nehezen és sokára találtam rendes munkát (évekig csak alkalmi munkákból éltem), és olyan helyeken laktam, hogy másnak a haszonállatai jobb ellátást kapnak. Nem egyszer úgy voltam, hogy inkább mennék haza és maradna minden a régiben, csak ehetnék meleget, meg ki tudnám mosni rendesen a ruháimat, nem csak lavórban! Hozzáteszem, teljesen egy szál egyedül magam voltam, senki rokon, barát vagy ilyesmi. Segítség nélkül nem is tudtam kimászni ebből a helyzetből (közben lett egy gyógyíthatatlan betegségem is), és még ma sincs rendben az életem, pedig ennek már sok éve.

Olyan ez, mint a tojás. Kívülről borzasztó könnyű összeroppantani a héját, de annak a kis állatkának, ami benne van, iszonyatos erőfeszítés belülről kifeszegetni. Kívülről könnyű azt mondani, hogy miért nem lép már ki, amikor annyira nyilvánvalóan sz*r neki (vagy ha ki is lép, utána visszamenekül), de azt a rettegést, amit végső soron a külső ismeretlen jelent, csak az értheti meg, aki benne van.

Meg aki ilyen pszichopata szülő gyereke, az sokszor eleve maga is örökli ezt genetikailag is, és aztán még sokszorosan bele is ivódik ugye a neveltetésével... És ennek legtöbbször az a vége, főleg, ha nincs külső segítség, hogy mire felnő, végleg belezáródik ebbe a világba.

"abban a helyzetben érzik biztonságban magukat lelkileg, amelybe gyerekként beleszoktak, és felnőttként is - ki jobban, ki kevésbé - ugyanazt a helyzetet igyekszik magának megteremteni"

Pont ezért választunk olyan párt mint a szüleink.

Mert ott a "biztonság" azt ismerjük, tudjuk, hogy úgy lehet "élni".

Én ugyan nem vagyok pszichológus, de ugyanazon mentem át, mint az a srác. Én sem akartam eltávolodni apámtól még pedig azért, mert bűntudatot keltett bennem sokáig, olyan tesze-tosza volt mindig. Annyira bele volt nőve az életembe, hogy nem is tudtam felfogni, milyen az, ha van más, ha vannak barátaim. Márpedig gyerekként nekem nem voltak. Nekem nem volt lehetőségem játszótérre menni. Nyolcévesen takarítás volt a játékom. Felelősnek éreztem magam apámért, ő viszont nem érzett se értem, se magáért felelősséget. Ő is megkeseredett, negatív. Mivel átvettem a szófordulatait az emberek elfordultak tőlem és tőle is. Nem sokan keresik negatív emberek társaságát.

Azért nem akarok már apámmal élni, meg még nagyon beszélni se vele, mert úgy alakult, hogy külföldre mentem ösztöndíjjal és eltávolodtam tőle. Az elején szabadnak éreztem magam. Volt időm magamra, és nem rá, nem volt ott, hogy lehúzzon és megtapasztaltam milyen az, ha normális emberek között vagyok. Viszont idővel felbukkant és mindent elkövetett, hogy visszaszerezze a személyes kis rabszolgáját. Vannak kamu rosszullétek, önsajnálat, még az egészségi állapota romlásáért is engem okol. Egy ilyen ember elvesztése nagyon nehéz trauma. Egyedül maradna a srác. Eddig ő volt az apa mindenese, aztán hirtelen eltűnik az apa, aki eddig az egész életét behálózta. Fel kell tudnia számolni a múltját. Valószínűleg évekig fog tartani a felszámolás, de szerintem menni fog.