Hogyan kezeljem a viszonyomat apukámmal?

18 éves vagyok, a szüleim elváltak, régebben keveset voltam apukámmal, mostanában többet.

Ő 39 éves, néha van barátnője, de többnyire egyedül van.

Az a baj vele,hogy nagyon hirtelen haragú, szinte idegbeteg, folyamatos hangulatváltozásai vannak, az egyik percben kedves mindenkivel, de egy pillanat alatt pitiáner dolgokkal ki lehet hozni a sodrából.

Velem igazából mindig normális, fizikálisan sosem bántott, lelkileg meg csak úgy,hogy megsértett, de ezek sem maradandó lelki sérülések, csak van 1-2 amit megjegyeztem.(mostanában nincs)

Hatalmas hangja, és robosztus testalkata van, ha bekattan félelmetes tud lenni.

Ezek olyan dolgok, hogy utcán,áruházban, vagy a közúton is úgy ordibál, és fenyeget embereket (általában veréssel).

Nem akarom felsorolni az összes esetét.

Ordibált már azért mert valaki eldobta a csikket, és összeszedett vele hármat (tök idegen embernek, totál idegen helyen)

Vagy index nélkül besoroltak elé, és akkor kiordított,hogy indexeljél mert "szét**szom a fejedet" és ilyenkor még hozzá teszi,hogy "g**i,fa*****pó" stb...(nincs olyan, hogy a közúton ne ordítana ki legalább egyszer valakinek)

Vagy hogy a háza előtt mindig elment egy autó aminek hangos volt a kipufogója, egy nap apám kiállt elé az útra, megfenyegette, és "kitiltotta" az utcából.(ez az autós azóta nem jön erre)

Akinek meséltem a dolgait, az mindig önérzetessé válik, és azt mondja,hogy vele biztos,hogy nem csinálná meg ezt apám, és ezt mondanám én is, ez a normális, de közben az összes ember megijed, és minimum tovább áll, vagy pedig apám akarata szerint cselekszik. (lásd, aki összeszedett 3 csikket, vagy az autós aki azóta nem jön be az utcába, és más útvonalon jár haza)

Attól senki se féljen,hogy nem került még a rendőrség látókörébe, de nincs változás.

Ezeknél durvább történeteim is vannak róla, de azokat inkább nem mesélném el itt.

Az az igazság,hogy valamilyen szinten én is félek tőle, és sokszor nem merek az akaratával ellentétesen dönteni, ha elhív valahová akkor megyek vele.

Alapvetően szeretek is vele lenni, mert ha normális akkor nagyon jó ember, de amikor elborul az agya az iszonyatosan kellemetlen.

Mostanában sokszor elhív, hogy csináljunk valamit (természetesen nincsenek barátai) és sajnálom is egyedül hagyni, meg félek neki nemet mondani.Ezen túl biztonságban érzem magam mellette, ha ott van megadják a "tiszteletet" vagy így vagy úgy, nem ér semmilyen atrocitás.Atrocitás alatt értem azt is,hogy akár egy flegma pénztáros.Ha mégis ilyen van, akkor apám agya eldurran, és bármennyire kellemetlen is, de legalább úgy érzem,hogy a bunkó megkapja a magáét.Viszont ez a ritkább eset, legtöbbször apám a bunkó, és kötözködik indokolatlanul.

Nem tudom mit csináljak, felnőtt ember vagyok de mégsem, mert félek ellenszegülni, másfelől meg sajnálom is.

Ha elhív mindig olyan kedves, elvisz mindenfelé, boldog vagyok amikor kedvesnek látom, mikor érzem,hogy foglalkozik velem.

Teljesen tanácstalan vagyok,hogy hogy álljak hozzá, nem tudom mit kéne tennem.