Miért ilyen szürkék a szüleim?

Mikor kicsi voltam apám állandóan ordibált velem és a tesóimmal, néha bántalmazott is minket, amikor nagyon ki volt idegileg, anyám meg csak végignézte az egészet, és ha apum hozzá is szólt valamit akkor csak tűrte.

Igazándiból ezeken mondhatni túl tudtam tenni magam, de a valós probléma az az lenne, hogy bár apám rengeteget változott jó irányba, tehát belátta, hogy rengeteget hibázott, és próbálta jóvá tenni, de nagyon elhidegült egymástól a család, a tesóimmal is a kapcsolat, mivel hát egymás előtt lettünk lealázva a sárga földig, illetve néha mi is egymáson vezettük le a tanult stresszkezelési módszer által a stresszt. Anyám mindig a háttérbe szorult sajnáltatta magát, kérés nélkül próbált mindenkinek a javára tenni, mégha ez idegesítő is volt, ha nemet mondtunk neki, akkor durcizott, de nem mondott semmit, viszont ezzel bűntudatot keltett bennünk.(nem mondom, hogy ez nem egy pozitív gesztus, amikor valaki önzetlenül ad, de úgy nem az, hogy saját magával van egy csomó problémája, és mégis állandóan csak másokkal akar foglalkozni) Állandóan sír/siránkozik a múlt miatt, meg hogy a jelen helyzet nem okés, de ő soha nem tett semmit annak érdekében, hogy jobb legyen a helyzet, mindent elengedett maga mellett, sosem állt ki értünk, és saját magért sem. Apám próbálkozott egy ideig összekaparni a családot, de lemondott róla, azóta telibeszarja hogy mi van velünk, lett egy szenvedélye, és annak él kb.

Anyámat még néha csípegeti, meg ha nem neki van igaza, azért elég rendesen tud vitatkozni, mindig azt próbálja elérni, hogy amit mi mondunk, csinálunk stb, az hülyeség, és amit ő mond az biztosan úgy van, de nem ordibál, és nem fenyegetőzik, meg nem bántalmaz. Amolyan passzív agresszív lett.

A valódi kérdésem az lenne, hogy bár én nagyjából össze bírtam kaparni magam, akármilyen segítség nélkül, anyám ki van idegileg, és abban a hitben van, hogy ő mindent megtett, állandóan sajnáltatja magát, meg jelzi így vagy úgy, hogy milyen szar az élet, mondogatja is alkalmanként, nem tud örülni semminek, nem látja az alagút végét, apám rám se néz, úgy sétálunk el egymás mellett az egész családdal, mint idegen emberek. Tehát a kérdés, hogy ilyen helyzetben mit lehet csinálni? Ugyanis még velük élek, és ez engem nagyon zavar, hogy gyakorlatilag mindennap akármilyen jó kedvem is van, elromlik azzal, hogy rájuk nézek, meg amik itthon történnek a jelenben. Anyámmal ha van egy kis nézeteltérésünk, akkor hatalmasra felfújja, mikor apámnak ordibálás közben nem szólt vissza. Csak a rosszat veszi észre bennem anyám, és belém is köt. Többször is úgy láttam rajta, mintha sírt volna, de nem mondja, hogy mi van vele. Amikor egyszer kérdezgettem őt magáról(gyerekkor, életcélok, sőt próbáltam motiválni, meg dícsérgettem mindent amit mondott kb, a jó oldalát néztem mindennek stb.), mindig elterelte a témát, meg mindig más emberekről akart beszélni. Zavar egyrészről, hogy ilyenek, és hogy kb ennyire nem volt közünk hozzájuk, meg hogy semmilyen hatással nem voltunk/vagyunk rájuk sose, teljesen értéktelennek éreztem magam sokáig emberek között.(bár ritkán járok el, de sztem mostanában is az vagyok valamennyire)

Bocsi ha hosszú lett, valami megoldás esetleg? Esetleg, hogy mi van velük, mert én egyáltalán nem értem..?