Van kiút ebből a helyzetből? (Nagyon hosszú. )

Sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e az érzéseimet és a problémámat. Még mindig nem tudom, hogy jó ötlet volt-e, de most már mindegy...

A szüleimmel élek, de már 6 éve a párom is velünk lakik. Ezzel semmi gond nem lenne, mert az anyukámmal nagyon jól kijövünk és nagyon nagy szerencsénk van vele. A gond az apukámmal van, akit nehezemre esik annak tekinteni, mivel sosem volt hozzám egy jó szava sem. Még ez sem lenne akkora gond, mert túl lehet élni.

Sajnos, 20 évvel ezelőtt súlyosan megbetegedett és az elmúlt évek alatt többszörös agyi infarktusa volt, ami azt eredményezte, hogy mára az agyának egy része elhalt. Beszélni már nem tud, járni csak nagyon nagyon lassan. Nagyon sokszor nem tudja, hogy milyen év, milyen hónap és milyen nap van. Szerintem egyre kevésbé van képben, de azért úgy tűnik, hogy minket még megismer, mert erre utaló jelet még nem láttunk. Az orvosok azt mondták még az elején, hogy nem gyógyítható. Lehet, hogy már csak 1 éve van hátra, lehet, hogy még akár 10 is. Nem tudják. Ez volt ugye 20 éve...

Annyiból áll minden napja, hogy alszik kb. délután 4-5-ig, csinál kb. óránként magának egy kapucsínót (mostanában nekünk kell) és a szobájában (ami az enyém volt kb. 6 éves koromig) nézi a tv-t. Egész éjjel fent van. Reggel fekszik le, alszik délutánig és kezdődik előről. Még a betegsége elején leszázalékolták, így jár neki a nyugdíj, hiszen dolgozni nem tud. Sajnos, semmit nem ad bele a számlákba, ugyanis minden hónapban, amikor megérkezik a nyugdíja elmegy a sarki boltba és vesz kb. 8-10 üveg piát meg pár karton cigarettát (eddig így volt, de most már inkább minket küld a boltba). Természetesen minden hónap közepéig minden nap részeg. Anyukám azt mondta, hogy már a betegsége előtt sem vetette meg az alkoholt, de megígérte anyukámnak a terhessége alatt, hogy ha megszületek, nem fog többé inni. Így is volt kb. 2 évig, amíg le nem betegedett.

Eszméletlen sok melóval jár takarítani utána, mert amerre jár, koszt hagy. Wc-re az elmúlt években már nem nagyon szokott kiérni, úgyhogy el lehet képzelni, hogy mit kell utána takarítani, de nem hajlandó felnőtt pelenkát hordani. Amíg suliba jártam, próbáltam annyit segíteni anyukámnak amennyit csak tudtam, azonban ő már nem bírja fizikailag ezt a terhet, így nem sokat dolgozhattam, mert nekem kellett átvennem ezt a szerepet. Fogalmam sincs, hogy mit csináljunk, mert ezt már egyikünk sem bírja elviselni. Sajnos, nagyon kihasználja, hogy beteg és teljesen elhagyta magát. Elképesztően igénytelenné vált és rengeteget idegeskedünk miatta. Magától max pár havonta menne el fürdeni, ezért állandóan rá kell erőltetni, de még így is minden nap húgy és alkohol szaga van, mert amióta nem ér ki wc-re, már nem is próbálkozik. Simán a hugyos nadrágjában mászkál. (Egyszer anyukám rajtakapta, ahogy a szobája közepén állt letolt nadrággal és a szőnyegre célozva pisilt, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga) Nem érdekli, hogy milyen undorítóan él, mi pedig nem győzünk takarítani utána. Minden időmet elveszi és most már a páromat is ugráltatja. Szegénykém, napi 10 órákat dolgozik és nagyon rossz erre hazajönnie.

Nyilván, az ellen nem tud tenni, hogy beteg és tőlünk megkapja a kellő megértést, de az már sok amit ő művel. A legrosszabb az alkoholizmusa, mert olyankor amikor részeg, kitalál mindenféle baromságot (pl. régebben felmászott a tetőre, amíg nem voltunk otthon és arra értünk haza, hogy leesett és megrepedt a gerince meg a sarka darabokra tört. Persze, rohantunk a kórházba. Volt olyan is, hogy szimplán elesett a konyhában és kiugrott a válla. Megint kórház. Állandóan plusz munkát talál ki nekünk, pl. ássuk fel a kertet, mert ő ültetni akar, persze sosem szokott, de nem nyugszik amíg nem az lesz, amit ő kitatalált (ja és azonnal), különben veszekszik velünk, amiből csak a csúnya szavakat értjük (valamiért azokat mindig érteni)).

Anyukámmal nem tudok erről beszélni, mert akárhányszor szóba hozom, mindig kikerüli a témát vagy csak annyit mond, hogy nem tudunk mit tenni. A párom támogat, (hiszen az ő apja is alkoholista), de már neki is nagyon elege van és állandóan agyalunk, hogy mit tehetnénk, hogy mindenkinek jobb legyen. Sajnálom az apámat, hogy idáig süllyedt, de egyszerűen képtelenek vagyunk segíteni rajta, mert ő nem akarja. Annyiszor, de annyiszor ültem le és magyaráztam el neki hogy ez így nem jó, de mintha meg sem hallotta volna. Minden ment ugyanúgy tovább. Szó sincs arról, hogy nem lenne képes változtatni bizonyos dolgokon, de nagyon kihasználja a helyzetét. Nem is azzal van a gondom, hogy takarítani kell utána, bár nyilván már rohadtul elegünk van belőle, hanem az a gond, hogy alkoholista és elhagyja magát és veszekszik és elviselhetetlen természete van.

Pénzünk nincs arra, hogy egy ápolót fogadjunk mellé, ráadásul szerintem egy hét múlva elmenekülne az összes. Arra sincs, hogy beadjuk egy otthonba, aminek amúgy sem örülne. Meg hát, végülis az ő házában élünk, nem is tehetnénk meg vele. A legjobb az lenne, ha el tudnánk költözni és csak látogatnánk egy héten többször, így legalább egy normálisabb környezetben élnénk. Viszont, nem lenne szép dolog itt hagyni, bár látogatnánk, de akkor is itt hagynánk.

Anyukámnak még van fél éve a nyugdíjig, így ő és a párom a pénzkeresők, de nagyon nehezen élünk meg. Én is elvállalok néha egy-egy munkát, de rengeteg időt elvesz az állandó takarítás és körülugrálás. A párommal már 7 éve vagyunk együtt és mindketten nagyon szeretnénk gyermeket vállalni és családot alapítani, de így nem lehet. Nem kerülhet ebbe a környezetbe a gyermekünk. Ráadásul, az egyetlen külön szobát, elfoglalja apám. Hiába agyalok mindennap ezen. Hiába keresem a megoldást, nem találom. Létezik egyálátalán?? Bármilyen ötletet nagyon szívesen meghallgatok, mert így annyira kilátástalan minden.

Jelenleg 62 éves az apám. Még simán élhet 20 évet is, vagy ki tudja. Nyilván, nem akarom hogy meghaljon, de itt most arra értettem, hogy mire családot alapíthatnék és normális körülmények között élnénk, addigra lehet hogy már 40 éves leszek. Ez a bajom. Hogy nem tudom meddig tart még. Gyerekkorom nem volt, hiszen nagyon hamar fel kellett nőnöm a feladathoz. Tinédzser sosem voltam, sosem jártam el itthonról, sosem buliztam, barátaim is alig voltak. Hiába voltam jó tanuló, mégsem vettek fel egyetemre, de úgysem lett volna rá időm. Most pedig már mindegy. Szeretnék eljárni dolgozni és egy tiszta, normális házba hazaérkezni munka után. Jelenleg utálok itthon lenni. Szóval, fiatalkorom nem nagyon volt, de a teljes életemet is elveszítem, ha ez így folytatódik...

Mostanában állandóan sírok, ha nem lát senki. Tudom, nagyon gáz, de tényleg nagyon megvisel ez az egész és anyukámat is rengetegszer láttam sírni. Emlékszem, még 10 éves korom előtt, apám meg akarta ütni anyámat és akkor láttam először sírni anyámat. Persze, nem ütötte meg, mert anyám sokkal erősebb volt nála (akkor már régen beteg volt apám), de nagyon rosszul esett neki. Egyszer rám is emelte a kezét, de sírva elszaladtam a fürdőszobába. (A nagynéném (apám nővére) meglátogatott minket és nézni szerette volna az egyik kedvenc sorozatát a tv-ben, este. Apám nem engedte és én megkértem, hogy úgyis ritkán van itt, hagy nézze végig és utána nézhet mást. Erre ő felemelte az öklét és azt mondta, hogy ne szóljak bele, különben behúz egyet. Természetesen, ekkor is részeg volt.) Azt hiszem, érthető, hogy miért haragszom rá...

Elnézést kérek, hogy ilyen hosszúra sikeredett, de csak úgy ömlött belőlem a szó. Egy picikét jobban érzem magam, hogy leírtam, bár ettől még nem oldódik meg a gondunk.