Mit tegyek? Van még remény és ebből kiút? (hosszú, de köszönöm ha elolvasod és őszintén válaszolsz)

Szóval belecsapok a közepébe...A gyerek korom elég nehéz volt lelkileg. Rengetegszer (heti többször) kellett végig néznem, ahogy apám erőszakoskodik és fizikailag bántalmazza anyámat. Több, mint 10 éve az első emléknek, amire vissza tudok emlékezni és még mindig görcs lesz a torkomban és a sírás kerülget, ha vissza kell rá emlékeznem. Nem tehettem ellenük semmit, ahogy anya se, a családi helyzetünk miatt, de nem ez a lényeg és nem ezt boncolgatnám. Lelkileg nagyon mély nyomot hagyott bennem ez az egész. Félek a férfiaktól, nem bízok bennük. Az első barátommal 17 éves koromban találkoztam, akkor ő biztosított arról, hogy ő megmutatja az ellenkezőjét, hogy lehet másképp is élni. Na hát 2 év után elcsattant az első pofon, amit rögtön követett egy másik, végül belökött az árokba és kiharapott a kezemből egy akkora darabot, hogy megmaradt a helye. Mindezt azért, mert kissé ittas (ez nem irónikus, tényleg nem volt nagyon részeg) állapotába úgy gondolta, hogy megmondja, hogy kéne élnem, és amikor nem akartam megszakítani az óvodás fiúbarátommal a kapcsolatot és amikor a képembe vágta, hogy én sose hallgattam rá, mondtam neki, hogy elmegyek, és ott hagytam. Erre jött utánam az utcán és letépte rólam a ruhámat és következett be az, amit az előbb leírtam. Végül egy hapsi szedte le rólam, akinek a segítségével utána rendőrt hívtunk.

Ennek már 3 hónapja és úgy érzem az életem romokban van. Nem azért, mert szeretem őt vagy valami. Gyűlölöm, de csak azért mert tönkre tette az életem. A lelkemet, amiben már így is akkora seb volt, hogy mielőtt megismertem 7x akartam elkövetni öngyilkosságot. A legrosszabbhoz nyúltam. Fiúkkal próbáltam gyógyítani magamat. Nem tudom miért éppen ezt választottam...na ez az irónikus. Még csak nem régen kezdtem az egyetemet és már a fél iskola tudja, amit még én se, hogy lefeküdtem egy fiúval a gólyatáborban...ami egyébként nem történt meg, a fiú olyan ittas volt. Másnap színes történeteket hallottam. Azonban azóta is falom a fiúkat. Nem fekszek le velük, mert annak a gondolatától undorodom, de egy este alatt van hogy 5-6 fiúnak is megengedem, hogy elcsábítson. Ezzel talán nem lenne gond. De megéreztem a szerelem érzését újra...Egy fiú, aki művész, szaktársam. Nagyon jól kijöttünk valamelyik este nagyon sokat beszélgettünk és még aznap este játszott nekem a gitárján. Romantikus volt, elképesztően. Másnap is beszélgettünk, végig égett az arcom, és állandóan nevettem, amikor egyik előadásra együtt ültünk be. Úgy éreztem megint minden normális kezd lenni. Azonban múlt héten elhívott, hogy menjünk el várost nézni másnap délután. Én azonban hiába vártam rá és amikor rákérdeztem, csak annyit írt, hogy nem érezte túl jól magát és volt nagyobb problémája is a városnézésnél. Ettől a perctől kezdve nem sokat beszéltünk, most már szinte egyáltalán. Egy hét alatt a tökéletesből semmi lett. Pedig láttam ahogy rám nézett és ahogy velem volt...tagadhatatlan. És én viszonoztam szerintem. Azóta már nem akarok más fiúkat, de félek, hogy azért szakad meg ilyen hirtelen a kapcsolatunk, mert hallott rólam dolgokat, amik nem én vagyok, nem ez vagyok belül. Úgy érzem az én hibám és elrontottam. De már nem hozhatom azokat helyre, azokat a "hibákat". Mindenkinek van egy képe rólam már úgy érzem, és megértem, hogy nem akarna kapcsolatot velem. Én se akarnék magammal. De úgy érzem nem tudom már lemosni magamról a mocskot.

Nem akarom ezt a fiút elveszíteni, de nem akarok görcsösen belé kapaszkodni , mert az elijesztené szerintem.

Mit csináljak? Segítsetek? Adjatok tanácsot, hogyan lehetne normális az életem és, ezzel a fiúval, hogy hozzam rendbe a dolgokat? :(

Tudom, hogy mindenkinek a szende, őzike szemű, szűzies lányok kellenek, akik vihorásznak és ártatlanul nevetgélnek az összes bókon, de én nem tudok már ilyen lenni, azok után, amin egész életemben átmentem. Irigylem ezeket a lányokat, de nem megy nekem!

20/L