Hogyan "javíthatnám meg" újra a kapcsolatomat a lányommal?

Vélhetően úgy érzi, hogy a válás és az új kapcsolat okozta feszültségek után végre nyugodt élete van, erre most megint jön valami, ami gyökeres változást hoz. A legtöbb tizenéves számára a kisbabák csak idegesítő üvöltőgépek. Foglalkozz a lányoddal sokat, a párod is járjon vele továbbra is közös programokra, ne érezze úgy, hogy elhanyagoljátok. És biztosítsd arról, hogy a gyerek körül nem lesz több tennivalója, mint amennyit önként és szívesen vállal.

Viszont remélem, hogy ismerősök előtt nem lánykaként emlegeted, 15 évesen nem lányka, hanem tini lány. A kiskorúsítást sértőnek érezheti, és joggal.

Mennyit vagytok együtt ti ketten? Van hogy elmentek valahová csak kettesben? Ha nincs, akkor szerintem érdemes lenne bevezetni hogy mondjuk minden második péntek délután a tiétek. Így könnyebben meg fog nyílni neked, mint egy "üljünk le és beszéljük meg a gondokat" szituációban.

Ígérd meg neki azt is, hogy az első pár hét után ezek az alkalmak újra meglesznek.

Ha nyitott rá, beszélj vele a terhességről, szülésről, a szülés utáni hetekről-hónapokról. Így tudni fogja, hogy mire számítson.

Ezt nagyon nehéz így kívülről megmondani, sok mindent nem tudunk...

A saját példám: egy évvel voltam idősebb, mint most a lányod, amikor anyukám megint terhes lett, és rohadtul nem örültem neki. Nem azért, mintha komolyabb közöm lett volna hozzá, egyszerűen anyukám világéletében felelőtlen volt, akkoriban kb. a saját kamaszkorom helyett az ő többedik "kamaszkorával" voltam elfoglalva. Nem túlzás azt állítani, hogy én neveltem a saját anyámat, és abban is biztos voltam, hogy nem lesz örökéletű a románc a pasival - amúgy nem volt vele semmi bajom -, és lám, így lett...

A lényeg, hogy van az a szitu, amikor a kamasz "hisztije" jogos (persze azt nem tudhatjuk, hogy nálad jogos-e), nem kell rögtön degradálni, meg "hagyd rá, hiszen kamasz"... és akkor mi van? Mindezt úgy írom, hogy az eset kb. 15-16 éve volt, tehát nem a "kamasz-sértettség", csupán a realitás beszél belőlem.

14 voltam, mikor megszületett a féltesóm. Mikor anyám bejelentette, akkor csak annyit kérdeztem, hogy "minek?". Nem érzéketlenségből, hanem azért, mert anyám nem egy "anya-típus". A gyereknevelés kimerült abban, hogy megver, hisztizik, fenyeget (elaltatja a kutyát, ha nem csinálom meg ezt-azt), minden napos volt az ordítás az élettársa és közte, aki agresszív volt. A hitelekkel szenvedtek, többször kikapcsolták az áramot, egyszer a vizet is tartozás miatt... Szóval én nagyon ki voltam akadva, hogy mégis mi a fenének kellett felcsináltatnia magát, mikor úgyis abból fog állni az egész, hogy a gyereket lepasszolja és velem (mint egyetlen lánygyereke, van egy bátyám) fog ordítani.

Megszületett, én neveltem majdnem végig: hazajöttem a suliból és rögtön megkaptam, ő meg lelépett az élettársával, mert "megőrül a bezártságtól", ezt heti 4-5 alkalommal. Többször üvöltött az elején a gyerek az éhségtől, mert leszarta magasról, hogy etetési időre visszaérjen. Ő annyira fáradt a gyereknevelésben, hogy nem tudja bepakolni a mosógépet, elmosogatni, felporszívózni, szóval az is az én feladatom volt. Én vittem bölcsibe, oviba, mert nekik nem esik útba (nekem se). 18 évesen otthagytam a diliházat, oldja meg egyedül.