Mit ronthattam el a gyerekeimnél?

De, részben a te hibád.

Nem nevelted arra a gyerekeid, hogy törődjenek veled!

Manapság "divat" "önállósodni" és ennek keretében lesz*rni a szülőket.

Engem pl. úgy neveltek, hogy felnőttként sem derogál akár minden nap felhívni az anyámat, aki egyedül él, mert tudom, hogy örömöt okozok vele neki. Nem érzem ettől "gyerek-státuszban" magam, mert nem "számonkérő" beszélgetések ezek.

Unokatestvéreim kb. úgy viszonyulnak a szüleikhez mint a tieid. Nem nevelték beléjük, hogy mit jelent a család. (És igen, hogy a családba nem csak a kiskorú gyerekek és az aktuális partner, hanem a szülők is beletartoznak!)

Most már nem valószínű, hogy változtatni tudsz rajta:(

nálunk ez a helyzet anyósoméknál, a férjem soha nem vár el semmit, nem hogy kuncsorog valamiért hanem még ő segít a szüleinek,de ők a másik fiúkért ácsingóznak mert annak a szeretetéért meg kell küzdeni. Amióta megszületett az unoka csak azért jár át, hogy legyen kinek a nyakába varrni a gyereket és anyósék már ennek is örülnek. Egyszerűen a fiúk rájött hogy a szeretetért nem kell gürizni az magától is adott, míg a párom meg folyton teszi a szépet mert fél ha nem teszi akkor semmissé válik.

Őszintén ha csak úgy adod a pénzt és csak ilyenkor jelenik meg akkor valszeg gyerekkorában mindig-mindent megadtál neki(játékok, szeretet) és cserébe nem vártad el tőle ugyanezt, mert a te gyerekkorodban ez alap lehetett hogy tiszteled a szüleid(igen de a te szüleid ezt beléd nevelték). Kitörölted a gyereked fenekét és és csöndben várakozol rá ahelyett hogy igazi szülő módjára számon kérnéd.

A gyerekeid kissé figyelmetlenek, talán nem elég empatikusak. Én is azt látom, hogy azzal, hogy mindig mindenki a gyerekeinek akar jót, a gyerekek kicsit el vannak kényeztetve (mint én) a családi kapcsolatok irányából. (Pl. hányan gondoljuk úgy, hogy még aránylag jó fizetés mellett is ki kell menni külföldre dolgozni (informatikus vagyok, az én munkatársaim is sorra mennek ki, pedig a kezdő fizetés is elég magas), és lemondunk arról, hogy a családunkkal legyünk, hetente meglátogassuk őket, vagy esténként tudjunk vacsorát vinni a nagyszülőknek, ott legyünk a szüleinkkel, amikor megbetegszenek (egyáltalán hány embernek jut eszébe, hogy 10 év múlva a szülőjének szüksége lesz rá?)).

Régen is voltak ilyen esetek, csak talán azért nem volt ennyire gyakori, hogy mindenki karriert szeretne elérni, a boldogságot és az önismeretét fejleszti és kiteljesíteni önmagát. De gondolom, hogy lassan lecseng ez a korszak is, mint a hippikkel történt, aztán jön valami új ötlet.

Egy tanács: néha hívd fel őket te, illetve esetleg keress magadnak társaságot. Mennyi idősek amúgy a gyerekek? Most tartanak a párkeresésnél, vagy már megállapodtak? Én azt látom az ismerősök között, hogy miután megházasodnak, gyakoribbak lesznek a látogatások (picivel).

Havi egyszer? :) Akkor ti szerencsések vagytok. Nálunk egy csomószor, ha nem beszélünk, akkor nem derül ki, hogy baj van (pl. tönkrement a számítógép, vagy a fűtés vagy lehet, hogy egy éven belül bezár a cég, xy megfázott stb.)

Nálunk mindig két-három naponta kell beszélni, hogy kiderüljön, hogy baj van, mert utána mindenki úgy gondolja, hogy meg tudja oldani egyedül és nem fárasztja a többieket, pedig jól esne neki némi segítség (pl. megfázott, vagy nem tudja, hogy hogyan kapcsolja be az xy programot stb.).

Honnan tudjuk, mit rontottál el? Az én anyám kívülről pont ilyen, csak még durvábban. Ő "segített ahol tudott", meg "nem is érti", közben természetesen elmorzsol két könnycseppet, és máris megvan a kamu sztori, amit mindenki bevesz. Arról persze mélyen hallgat, hogy tönkretette az életünket, vagy hogy személyiségzavaros, és az egész csak egy színészkedés, amit levág.

Ettől függetlenül lehet, hogy nem te vagy a hibás, viszont ilyenkor olyan szívesen meghallgatnám a másik oldalt is...