Lehetek így jó anya? Mit csináljak, ha úgy érzem, hogy hiba volt megtartani a kislányunkat?

Türelmes ember lehet a párod :)

Egyébként természetes ez a fajta bizonytalanság, sőt akár pánik, amit érzel. Sokan érzik így, csak nem vallják be még maguknak sem.

Senki nem úgy születik, hogy tudja, hogyan kell babázni/gyereket nevelni. Te is bele fogsz jönni.

Sőt arra is készülj fel, hogy nem biztos, hogy egyből szeretet fogsz érezni a babád iránt. Meg kell ismernetek egymást, idő kell hozzá, mire kialakul a kötődés, szeretet, de ki fog, nyugi :) A szoros kapcsolat, gondoskodás, majd 5-6 hetesen a babád első tudatos mosolya és így tovább ki fogja alakítani a szeretetet köztetek.

A felelősség várhatóan nyomasztani fog egy ideig még, ha megszületett a kicsi. Ez ilyen, tényleg hatalmas felelősség és súly annak, aki eddig nem vállalt még senkiért felelősséget.

Nem baj. Mindezek az érzések nem egyediek, nem rendkívüliek, és nem kell rosszul érezned magad miattuk.

Ha netán nagyon magad alatt lennél szülés után, és úgy érzed, nemhogy szeretni, de még ellátni is képtelen vagy a babát, nyugodtan kérj segítséget! A védőnő többször is meg fog látogatni, vele is beszélgethetsz majd minderről, és ha kell, pszichiáter is tud segítséget nyújtani.

Jó anya leszel, bele fogsz jönni. Eleinte nehéz lesz, később természetessé válik, hogy van egy kislányod.

Első babánál mindenkiben felmerülnek ugyanezek a gondolatok, főleg úgy, hogy ennyire közel a szülés ideje!

Amikor kezedbe adják a babádat, azonnal felelősséget fogsz érezni, ne aggódj! Szerintem jó anyuka lesz belőled.

Könnyű szülést és boldog babázást neked!

Na ha olyan vagy mint én, ott fogsz bőgni fölötte, hogy hogy gondolhattál valaha is olyan dolgokat erről az édes tündéri babókáról!Kb. 1 hónappal szülés előtt tört rám, hogy legszívesebben visszacsináltam volna az egészet. Én se hittem volna, hogy ez nekem menni fog. 1 hétig totál depressziós voltam, utána is néztem és létezik szülés előtti depresszió. Nagyon nagy változás, nagyon nagy feladat, az ember fél és sajnos ellenséges gondolatok is lehetnek az emberben. Hányszor eszembe jut, amikor átölelem, ha beteg és mellette virrasztok. Nem voltam felkészülve arra, mekkora szerelem ez. Nekem nem telt hetekbe, azonnal szerelem volt, amint megláttam őt. Még akkor is úgy éreztem néha, itt valami tévedés van, ha tudnák ezek az emberek körülöttem, mennyire nem anyaságra rendeztem be eddig az életemet...De akkor már őrületesen szerelmes voltam belé.

Szülés előtt mondták nekem, hogy majd egész nap puszilgatni fogom. El nem tudtam képzelni, mit lehet puszilgatni egy csupasz gyereken. Merthogy én a szőrmók kiskutyáktól olvadok el alapból. Na ne félj, megtudtam mit lehet rajtuk csókolgatni. Most már kicsit unja, mert 2,5 éves és megkaptam már, hogy nem kérek sok puszit!!!, de mindegy, IMÁDOM:)

Jaj, hát nem mindegy?

Majd ellátja az anyád, az "anyósod", a bébiszitter és a bejárónő, ha neked nem menne. Kamuhercegnőéknél így szokott menni.

Anno kb teljesen ugyanezt a kérdést ki írhattam volna... :D

Ez nekem még akkor sem változott mikor megszületett. A kórházban csak néztem a gyerekemet, elláttam, de fel se fogtam az agyammal hogy ő az enyém. Hazajöttünk, furcsa volt, nem igazán éreztem magam jól abban a kialakult új helyzetben.

Mostmár 2 éves a lányom, az életemet adnám érte :) Ahogy nő egyre jobban imádom és kötődöm hozzá :)