Ahogy idősödtök, ti is éreztek ilyet a szüleitekkel kapcsolatban?

Most 22 éves vagyok. 20 éves koromig (amíg az első, és jelenlegi barátomat nem ismertem meg) teljesen anyám berögzött ostoba neveltetése szerint éltem. Tini koromba minden vasárnap templomba kellett mennem, (jó 16 éves koromtól már nem volt mindennapos, de rendszeres volt mivel katolikus suliba jártam, és anyám kötelezett rá). Anyám úgy nevelt hogy nekem, mint lánynak mindig nagyon nagyon visszafogottnak, nagyon szerénynek kell lennem, aki nem hőbörög, hanem nem szól vissza soha ha megbántják, minden rosszat szó nélkül eltűrök, és a helyett hogy kiállnék magamért inkább a sarokba húzódjak meg csöndben. Öltözködést tekintve is mindig nagyon nagyon vissza fogottnak kellett lennem, úgy hogy sose legyen ki semmim, mert az milyen undorító. Egyfolytába leszidta azokat akik műkörmöt csináltak maguknak, vagy tangát viseltek, vagy nagyon szép fehérneműket.

Illetve ezen kívül az apámmal való rossz házassága miatt iszonyatos önértékelés, önbecsülés hiányom lett, a testvérem miatt meg kisebbségi érzésem. 16-20 éves koromig szorongásos depresszióm volt, konkrétan végig aludtam 4 évet, amire csak szidtak meg röhögtek rajtam hogy én milyen lusta vagyok, és hogy azért fekszek, mert nem akarom végezni a dolgomat.

Lényeg a lényeg, a szüleim (akikre régen felnéztem, de most már látom mekkora idióta, unintelligens barmok) nekem tulajdonképpen semmi pozitívat nem adtak az életben, azon kívül hogy etettek, itattak. Semmit nem kaptam, amit az életben hasznosítani lehetne. Amikor nagy szükségem lett volna törődésre, odafigyelésre, szeretetre akkor is csak jól lecsesztek, és lemondtak mindenféle hülyének.

Ti éreztétek már úgy, hogy igazából nem tudjátok tisztelni a szüleiteket, és jó lenne ha pár évig nem is látnátok őket, hogy kitisztuljon saját magatokkal kapcsolatban a fejetek? És hogy kiírtsátok magatokból a szüleitek által okozott károkat?