Mit kezdjek apámmal és úgy egyáltalán ezzel az egész helyzettel? Hosszú lesz.

Dióhéjban: édesapám egész életemben tojt ránk, sajnos számítógépes játék függő és az egész életét a monitor előtt töltötte. Soha az életemben nem foglalkozott azzal, hogy mi van velem, hogy érzem magam, ha baj van akkor mi és mit tehetne értem. Én nem tudom milyen az, ha az apukád megölel, szeret, ki akarja filézni a pasit aki miatt hetek óta sírsz (az enyém csak rám ordított, hogy fejezzem már be, de konkrétan azt se tudta miért zokogok folyamatosan, eszébe se jutott megkérdezni). Szóval fizikailag jelen volt, gyakorlatilag egy centivel sem áll hozzám közelebb, mint a látásból ismert bolti eladó.

Aztán mikor én már 22 éves egyetemista voltam és az öcsém is leérettségizett, anyám végre beadta a válókeresetet. Itt elindult anyu ellen egy hadjárat (amúgy nem a szeretett nőt siratta, hanem azon volt felháborodva hogy ő párosban tervezte az életét és nem tudja magát egyedül eltartani, -anyu meg egy esküszegő szemét) amitől olyan szinten elhatárolódtam, hogy a telefont se vettem fel neki (vidéki egyetem).

Nem tudták eladni a házat, egy fedél alatt maradtunk. Én akkor költöztem el, amikor egyik nap arra mentem haza, hogy csöves szag van a nappaliban, ahova apám beköltözött, és macskaszar van a kanapén. Ő meg ugye a gép előtt.

Eddig a pontig amúgy nem haragudtam rá konkrétan, mivel ebben szocializálódtam ezért nem is gondoltam, hogy ez lehetne máshogyan is. Aztán párkapcsolati gondok miatt elmentem pszichoanalízisre, ahol leesett a tantusz, hogy a drága apám miatt mennyi elcseszett fixáció van bennem. Sokat dolgoztam rajta, mire kompatibilissé váltan egy egészséges és felnőtt kapcsolatra.

Most pedig ott tartok, hogy apámmal valamikor júniusban beszéltem utoljára. Neha hív, meglátom hogy ő az és nem bírom felvenni a telefont. Ha megteszem, akkor először bűntudatot kelt amiért nem kerestem, utána meg elkezd magáról beszélni.

Próbáltam ezekről beszélni vele, de egyszerűen nem érti amit mondok. Fogalma sincs mi a gondom vele, elmondja mennyire szeret és hogy keressem amikor akarom ő vár. Csakhogy teljesen feleslegesen, mert nekem semmi igényem nincs rá az életemben.

A kérdésem pedig az, hogy mit kezdjek vele? Bevallom, nekem ő eszembe se jut soha, nincs "apa-tudatom". Haragot is érzek, de a magam módján elfogadtam ilyennek - ami viszont nem szeretet, legfeljebb megértés. Ugyanakkor egyre jobban kínoz a bűntudat, hogy az apám magányos. Tudom, hogy magának köszönheti, de ebben kvazi olyan, mint egy gyerek: nem tudja mit csinált rosszul. Nem akarom, hogy szenvedjen, de nem tudok átlépni a falon amit vele szemben emeltem egészen kicsi korom óta. Illetve nagyon őszinte ember vagyok, nekem kifejezetten rossz ha meg kell játszanom magam és úgy érzem nem tudom/nem akarom érte meghozni ezt az áldozatot.

Van valaki hasonló cipőben? Mit lehet kezdeni ezzel?

Nagyon köszönöm annak, aki olvasta.